Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-24 / 12. szám - Henry, O.: Szindarab
Színdarab Elbeszélés - írta: O. Henry A városban senki más nem maradi, csak Hollis meg én. Meg az a két-három millió napimádó a hivatalokban és az irodákban. A kiválasztottak már elmenekültek a hegyek közé, a tenger meg a tavak mellé és már Írtak is haza, hogy sürgősen küldjenek utánuk pénzt. Hollis meg én minden este friss levegőt kerestünk a kávéházakban, a tetőkertekben, az éttermekben. Gothomban valamennyi villamos ventilátor működését másodpercnyi pontossággal ismertük. Hollis menyasszonya, Miss Loris Sherman, Adiroridoeksban nyaralt. Hollis a jövő héten készült utána menni. Addig is nyájasan és optimisztikusan átkozta a várost és nagyon ragaszkodott hozzám, mert én minden délben megengedtem neki, hogy a feketekávénál megmutassa a menyasszonya arcképét, viszont elhatároztam, hogy bosszúból felolvasom neki az egyfelvonásosomat. Egyik elviselhetetlenül forró este, mikor a napközben magába szívott hőségfölösleget tízszeresen sugározta ki a kőből és vasból épült város, letelepedtünk egy úgynevezett nyári vendéglőben. A feketekávénál előkerült Miss Loris fényképe s én újra megdicsértem karcsú nyakát, hullámos haját, beszédes szemét. — Drága egyetlenem! — lelkesedett Hollis. — Még egy hét! A legjobb barátom, Tóm Tolliver két hete ott van velük és azt Írja, hogy Loris mindig csak rólam beszél. — Igen, igen, — mondtam gyorsan és elővettem a gépírásos kéziratot. — Bájos leány. De most ide hallgass. Megígérted, hogy meghallgatod. — Szerencsét próbáltál már a színpadon? — Nem éppen. A felét egyszer felolvastam valakinek, akinek a bátyja ismeri Róbert Edesont, de rohannia kellett az állomásra, mielőtt befejeztem az olvasást. — Olvasd, — mondta Hollis jóindulattal. — Nem vagyok nagy szakértő, de mint erkély-elsősor-publikum, megmondhatom a véleményemet. A szezonban sokat járok színházba. A darabnak volt egy jelenete, amelyet különösen szerettem. A vígjáték itt hirtelen izgalmas és váratlan drámába fordult. Marchmont kapitány megtudja, hogy felesége lelkiismeretlen kalandor, aki az első naptól fogva csalta őt. Élethalálküzdelem dúl közöttük. Az aszszony körülfonja a férfit, mint a kígyó, a férfi pedig minden erejével ki akarja őt tépni a szivéből. Mikor Marchmont kapitány egy darab itatóspapirosról, a tükörből, elolvassa, amit felesége a grófnak irt, ég felé emeli kezét és igy kiált fel: — Ó Istenem, aki az alvó Ádárn bordájából teremtetted az asszonyt és társul adtad őt a férfi mellé, vedd vissza Évát és bocsáss rám inkább örök álmot! — Nem jó! — mondta Hollis. — Kérlek szépen, '— feleltem olyan szelíden, amilyen szelíden csak tudtam. — Ne légy ostoba, fiam. Ilyeneket manapság senki se mond. Eddig a jelenetig egészen jól ment minden, de itt egyszerre kisiklott alólad a talaj. Ádámot meg Évát hagyd ki és a kapitány csak beszéljen úgy, mint egy rendes ember. — Elismerem, — mondtam komolyan, — hogy rendes körülmények között hétköznapi nyelven beszélünk. Addig a pillanatig, inig a kapitány rá nem jön a felesége hűtlenségére, ő is úgy beszél, ahogyan mi beszélünk. De az a tragikus helyzet, amelybe belecsöppen, igazolja, amit mond. Tragikus helyzet? Shakespeare idejében lehet, hogy a ham and eggs-et is versben rendelték és hexameterekben dobták ki a szakácsnét. De tragédia? A Broadwayn ? Ezerkilencszázhuszonnyolcban? Nekem az a meggyőződésem, hogy nagy emberi emóciók fölborítják a szótárunkat. Valami váratlan csapás, vagy csalódás olyan ünnepélyes és drámai szavakat ad a legközönségesebb emberek szájába is, amilyeneket csak regényekben olvasunk, vagy a színpadról hallunk. — Ez az, amiben tévedsz. A te kapitányod az életben bizonyára szivarra gyújt és telefonál a válóperspecialistának. Talán később, igen. De akkor, az első percben biztos, -hogy a Szentirásból, vagy valami színdarabból idéz. Persze, — mondta nyájasan Hollis. — Neked színpadi hatásra kell számitanod. A közönség szereti a nagy jeleneteket. Mikor a kisleányt elrabolják, a színpadi anya a haját tépi és sikoltoz: „Gyermekem! Gyermekem!“ A valóságban pedig dehogy is sikoltoz. Nem sikoltoz, hanem telefonál a rendőrségre, teáért csenget és kikeresi a kicsike fényképét az újságírók számára. Én azt hiszem, — mondtam, — hogy drámámban liü képét adom az életnek. A való életben, nagy krízisek idején, éppen úgy beszélnek az emberek mint a színpadon. Ezután lassan hazasétáltunk. A vitát nem döntöttük el. Hollis a Manhattan-Square-on lakott, délre néző lakásban, a kilencedik emeleten. Odafönt hamar elfelejtettem a darabomat és nekiálltam jegesitalt készíteni. A kikötő felöl könnyű szellő szállt be az ablakon. Hollis fütyörészve bontotta föl a leveleket, melyeket az asztalán talált. Éppen a Vermouth-ol méregettem, mikor egyszerre rekedt ordítást hallottam: — Ó, a kígyó! Minden hazugság a világon! A szerelem is hazugság és a barátság az ördögök találmánya! Legyen ezerszer átkozott! Fölpillantottam. Hollis kezébe temette arcát és az asztalra borult. Aztán egyszerre rámnézett és nevetett. Ismertem Hollist. Tudtam, hogy most a darabomon csufolódik. És.a fölkiáltása olyan természetellenesnek tetszett előbbi nyugodt beszélgetésünk után, hogy mármár megadtam magam és hajlandó voltam elismerni, hogy elméletem csütörtököt mondott s abban, amit a tragikus jelenetekről mondott, valóban neki volt igaza. Hollis lassan felállt az asztal mellől. — Tévedtem. Neked vöt igazad a színdarabod nagy jelenetével, — mondta nyugodtan és egy levelet tett elém. Elolvastam. Loris megszökött Tóm Tolliverrel.
