Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-24 / 12. szám - Lányi Menyhért: Kordács és a börtön csalogánya
A mexikói forradalom képekben. Monterey uj hídja, amelyen a közelmúltban véres közelharcok dúltak. A felkelők a. hidat végül is levegőbe röpítették. Maurice Chevalier, Páris leghíresebb színésze, aki most Holywoodban filmezik. • — Hm ... tán a szabadság fájt neki? — Aligha ... Tudták, hogy nemsokára szabadul. A börtöner messzi elkerülte, nehogy ledobja a lépcsőn és az ügyész ur se adott cipőt javításra a suszterájba... Ráuntak mán. Hát, hogy nem aludt, egyszer csak azt kérdi: „Te, honnan tudod, hogy van pénze?“ — „Kinek?“ — kérdem. — „Hát a pacsirtának, vagy pipiskének, vagy mi az ördög madarának“ — ..Hja“ — mondom — „hát tudom... van az ilyennek, sublodba rakja... harisnyaszárba.“ Elhallgatott, de reggel felé, hogy nem aludhatott, azt mondta dühösen: „Szólni kéne az ügyész urnák, tiltsa be azt az éjszakai verklizést.“ — A'há, füle nőtt rá! — Lehet. De megrágta a szabadság is. Egyre lejjebb eresztette nyakán a bunkót. Még kevesebbet beszélt. Nem dolgozott. Nem sétált. Együtt álmatlankodtunk, én az örömtől, ő meg... Eh mit is törődtem vele ... Kótyagos voltam, mint az obsitos baka. Ha eszembe is volt, gondoltam, majd kigyógyitja a jó, szabadságos levegő ... Toltam a napot, ha lassan virradt és mán délelőtt a föld alá nyomtam volna... Na aztán hát végre meggyött a szabadságlevél. Együtt szedelőzködtünk, együtt öltöztünk a tisztességes gúnyába és' együtt baktattunk ki a friss levegőre. De Kordács csak gunnyasztott... — Talán csak nem betegedett belé? — Nem tudom. De hogy mejjemre szittam az első nem hivatalos levegőt, elszittam az első szabadcigarettát és a három évi lönungból lenyakaltunk egy féllitert, nehéz lett a fejünk, hát a Kordácsot mintha kicserélték volna Amenynyit nem beszélt a cellába, annyit kottyantott most egy szuszra. Hogy így meg úgy: minek neki a szabadság, hogy inkább menne vissza rögvest, hogy agyonüti az első pandúrt, akivel szembekerül, hadd vigyék mán is. Hogy jó feleség neki a börtönszakács, meg jó tea a korpaleves... „Szamár vagy, -— mondom — itt a csalogány, az Isten is neked teremtette.“ Húzódott, kerülgette, kemény dió volt, szinte a fogát is törte rajta, persze, aki leányszemélynek még azt se mondta soha: a zanyád!... De láttam benne a hajlandóságot, hogy pislogott a penész alól, hát lefogtam, borbélyhoz vittem a lönungból, megboronálták fején meg orra alatt a gyapjút, még igy is gyermekmódra a kezén kellett hurcolni a kapuig. De hogy biztatgattam a lépcsőn, hogy „meglásd pénze van“, „a sublodban, meg a harisnyaszárban“ meggyűlt a szeme és bátrabban kopogtattunk be. Gondold csak el, a csalogány meg mintha várt, volna bennünket... Nem is verklizett... — Az anya!... Okos lány volt... — Nem a!... Szegény kis madár volt az tényleg. A. feje is olyan hegyes volt mint a szarkáé és úgy rezegtette, mint a billegető. Elámult az örömtől, ott állt az ajtóban, ha nem szorította volna a kilincset tán belé is esett von a széles székbe, amibe tán száz cifra párna is vót. Bizony bennem is megakadt a bőséges szusz, nehezen jött ki belőlem a szavalat, amit a lépcsőn forgattam a fejembe, hogy: „köszönjük a szép muzsikát... meg: elhoztam a rossz fiút is ... itt van-é ...“ De Kordácsban vagy elakadt a kurázsi, vagy a fejére ment a gyomra, a szeme csak ott volt az asztalon, ahol szép, terített abroszon, üvegkosárban foszlós kalács ingerkedett... Nem tudom, mi állt belé, rá se köpött a rozoga madárra, meg se kerülte, majd leverte a lábáról, úgy nekiesett az asztalnak, meg a kalácsnak ... — Hm ... hm ... a paraszt... — Nem volt az paraszt... csak nyugodt ember! Meg éhes a finom kosztra. Tudta a csalogány is, úgy biztatgatta, mint a savanyucukor ... Hogy: „Ejnye ... ejnye ... éhes szegényke ... bizony ... gondolom-gondolom ... egyék van még egész kalács a sifonérba... meg más, jó finom rozsólis...“ Hozta is, gyúrta, nyafogtatta a pofázó embert, mint amolyan gyermektelen asszony, akinek egyszerre nagy fia születik. Ette a szemével, a kezével meg visszaragasztott, amit a szeme leevett róla, madárkának csúfolta a dromedár embert, csámcsogott a füle-szája is utána... Hát, hogy láttam a nagy szerelmet köztük, magukra hagytam őket... — Piif, az angyalát, boldogok lettek, mint a moziban. No ez nem érte meg a féllitert. — Hát... ki-ki a maga módján ... Azért egy fiilyülővel még fizethetnél. — Pincér, még két decit.-.. Osztán azóta hírét se hallottad? — Tudod, messzikerültem. Abbahagytam a zsebtapogatást, összekerültem a mamuskámmal, meg azzal a húsz hold földecskével, paraszt lettem. Az ember szánt-vet, tehenet etet — el se hinnéd. Oszt hogy maga gazdája lesz kocsmába is kevesebbet jár, megtanulja becsülni a biró féle
