Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-24 / 12. szám - Révész Béla: Rézkarc
embert, meg a tisztességet, mind szemérmesebben gondol vissza a börtönpajtására... Ha járt is eszembe, gondoltam: volt esze, pöfékel, dunyha alatt alszik, kocsmázik, tán már templomba is jár és urakkal diskurál ... Tán igy is volt, csak az újságok hazudtak'... — Kordácsról? — A csalogányról. Abban, amit a csendőr mutatott, le is volt rajzolva. Ott feküdt a csalogány a földön, az asztal sarkában, szétterpesztett lábbal, a nyakán a nagy törülközővel, amivel megfojtotta az „ismeretlen tettes“. Ott volt az egész szoba is, nagy rendben, ahogy már az ilyenek tartják, az Isten verklije, meg a széles szék a cifra párnákkal ... Csak a sublod fiókja volt kihúzva és a fehérruhák, a harisnyafélék kidobálva a földre ... Azt Írták, a pénz eltűnt belőle. — Kordács volt, az istenit! —- Az! Meg is tudták. Másnap már hozta is az újság. „Kordács Pál büntetett előéletű egyén, aki néhány hónapig közös háztartásban élt a meggyilkolt -személlyel...“ A csendőr azt mondta, biztosan felakasztják. — Fel is húzták biztosan. — Nem tudom. Lehet. Nem is kérdeztem. Minek? Tudtam már én később: azért nem alhatott akkor, mert mán pénz danult ki neki abból a verkliből... És azért gyűlt meg a szeme, ha sublódot mondtam. Van ilyen. Azt se lehet rá mondani, szamár, nemhogy megbecsülte volna a rendes -életet... Édesanyja ilyennek a börtön, az húzza vissza mindig az ölébe, akár, -akarja, akár nem, még a meleg dunyha alól is ... Fizethetnél még egy fütyülővei... Rézkarc Irta: Révész Béla Halászok, a Város alatt, a folyó kanyarulatánál, ügyelték a vizet. Csóvázott a tavaszi napsütés, a levegő rezgeti, nem bírta a világosságot, a folyó lobbant, nyüzsgő lángocskákkal, amint porzott rá a verőfény. • A halászok ültek a ladikban é-s bámulták a vizet és az egyik kimondta a másiknak gondolatát: — Hej, bizony tivasz volt, errefelé, valamikor ... A folyó borzongott a fényben, a parti bokrok csurgó nedvességgel összeborultak, az ifjú kacsák a távolban, a megnyúlt- mellűikkel összecsaptak és elmerültek. A másik, a többinek társa, a lapáttal belecsobbant a vízbe és rámutatott a föl-szakit-ott tölcsérre: — Mind eltűnteik... a ponty, a harcsa, a süllő ... — Csupa keszeg ... A fölvert hullámzásban riadva menekültek a halak, összetapadt íalkával lángolt a vonaluk, amerre surrantak, a halász rájuk kavarta a vizet és dühösen morgott: — Csupa keszeg ... nyápic keszeg ... Csönd volt. Szédült bogarak röpködtek az akaszkodó bokrok, ütköző kacsák fölött, a halászok ügyelték a vizet és aki megmarkolta a lapátot, a Város felé lóbá-lta a szerszámot: — Onnan jön ... — Onnan bocsátják alá a mérget... Mióta nyakunkba emelkedtek, a víz színe is másmilyen lett... A mérget csurgatják ránk ... Valamelyik, a megzáporozott aranysajkában fölmordult:- Pedig régente, párzá-s idejére, feljött hozzánk még a viza is ... A halászok alatt meghintázták a ladikok és röhögtek, dühöngtek: — Viza ... viza... mázsás viza ... itt. la ... keszeg és keszeg, még pondrónak se elég, a horogra .., A Város, a halászok fölött, a tülkölő, füstölő váraival magához csalogatta az embereket; messzi határból, idegen országokból, a zugó ígéret felé igyekeztek a kiváncsiak; a bankok kacajos’csörgése leigázta őket, a gyárak lendkerékkarjai elkapták őket, irodák, műhelyek a robot mellé sodorták őket: forgott a munka, patakzott a verejték, a szeszgyár, a bőrgyár, a gyufagyár, az enyvgyár éjszakára kihányták a mégdagadt bendöjüket, levese® le-vek úszkáltak folyóban, a halászok felé, a kanyarulatnál, ahol cikkázott a ponty, tátongott a harcsa, nászidézésre, mesélővalaha, felvonult a viza és jszkoltak a zsellérkeszegek.,, A halászok eltekintettek a Város felé. Füstfelhőkbe burkolódzva zordult előttük, a hangja messziről földudált, itt-ott tarajos tüzeket dobált fel a csillagokig, amelyek elégtek. A halászok vigyázták a Várost, erős tekintetük mindig erre fordult és egyszer megpillantották, hogy az emberek -a nagy várak magasából, a bankok arany zsákjairól, innen és onnan, a folyóba ugrálnak. Tülkölt a Város, az újságok kiabáltak és jutalom járt annak, aki a -szökevényeket- kihalássza ... Rianás orgonáit a folyók kanyarulatánál. Uj tavasz fújta a jégmezőket és a füvek mezőit, a parti bokrok peckesen készülődtek az öltözködésre, madarak fúrták a. levegőt és a farkuk legyezője kifeszült, amint üdvözölték egymást. Halászok ragyogtak a kátrányos ladikokban és ügyelték a vizet. A jég fölszakadt, a folyó megnyüzsgött és a talpak alól, kompok alól elindult a nász a Város felől, a párzás felé, ahol sokasodnak a halak, vadak, kiismerhetetlen titkok. A halászok, hálóval, kötéllel, lapáttal lökték a virgonc sajkát, torlaszokon át, vizösvények elébe és riogatták a kedvüket: — Az igazgató száz pengőt megér ... — Én még sohasem láttam gróf-nét-... Kotródó jégbuckák mögött,' a zöld tisztás fölsugárzott. A víz »színén villantak a fekete csikók, messzibbről, közelebbről, alázatos gályák, duzzadtan az ég felé, rossz ruhában, hasadt cipőkkel, rajiban ütődtek, fölusz-tak, a halászok az őrségből egymáshoz átkiáltoztak: — Keszeg ... —- Keszeg ... Hajoltak, álltak a ladikban, kötéllel, hálóval a vad kezükben és vigyázták a vonulást, a rongyosak, a békiftek szelíd promenádjait, amint tavaszi foga-násra rajban összeborultak, derülten merültek, puffadt arcukon a fény koszorúival ... \ halászok ágaskodtak a csónakban: — Hé, ha, hó ... A folyóból felbukkant egy bunda, vastag, teli bunda, a víz enyelgőn hengergette a bundát, köröskörül vastag prém volt rajta. Ladik, kötél, háló összecsaptak és halászok rivallták a valahamesét: •— Viza .,,, viza ..,
