Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-06 / 1. szám - Kárpáti Aurél: A császár
Woldemaras, litván államfő, Luganóban. a császár 3rta: Kárpáti Húréi I. A Provence-on úgy ment keresztül, mint akit a szél fuj. Sápadtan, riadt szemmel, nyavalyatörös reszketé^sel. Már fogcsikorgató dühöt se érzett, csak vacogó félelmet: hátha fölismerik és agyonütik? Hosszú, hepe-hupás utakon megbújt a hintó mélyében. Köpenye gallérját felgyürte, kezét arcára tapasztotta s hallgatta a szive dobogását. A gárda dobjai szóltak így, vesztett csaták után, temetésen. Aztán egyszerre kitört belőle a sirás. Szégyen nélkül, gyáván, asszonymódra. Könnyek szivárogtak elő ujjal közül és végigcsurogtak a kezefe;én. Most, hogy mindent otthagyott Fontainebleu-ban, ahol ,,öreg morgó medvéinek“ utolszor mondott szép, fájdalmas, bü«zke szavakat: rászakadt az egyedüllét. És ezt nem birta. Magára hagyva, elfogta a rettegés önmagától. Senkise volt már. Csak kalandor, aki menekül, hogy mentse rongyos életét. A falvakon vágtatva mentek át, mert a falvak zúgtak, morajlottak. öklök, ásók, fejszék emelkedtek az idegen biztosok gyanús hintója után. Egész Provence egy suttogás volt: A császár szökik! Varennes óta pedig megsokasodtak a nyitott szemű postamesterek Franciaországban. A szökevény uralkodóra nagyon vigyáznak. Az egyik községben, mikor ép ebédnél ült, félreverték a harangot. A kocsmaablakon akart kiugrani, hogy mennél előbb a hintóbán lehessen. De ott sem érezte magát biztonságban. Végre a kisérő osztrák tiszt megszánta és parancsot adott az őrmesternek, hogy cseréljen ruhát a császárral. Az őrmester beült a hintóba. A császár meg kiült a bakra, a kocsis mellé. Osztrák uniformisban, mellén a Bourbonok fehér kokárdájával. És biztatta a pipázó kocsist: — Csak fújd az arcomba bátran a füstöt. Hadd lássák, hogy cimborák vagyunk ... Dombnak, völgynek futott a hintó. S a császár, a gyűlölt ellenség egyenruhájában, harmadnapos szakállal, mereven ült a bakon. Szeme kivörösödött. A komisz dohány füstje marta a torkát. Krákogott és köpködött, mint egy igazi bécsi őrmester. II. Hajnalban értek Fréjus-be. Friss, májuseleji hajnal rózsásodott a kikötő felett, ahol egykor, az egyiptomi kudarc után, partraszállott. Letépte melléről a Bourbon-kokárdát, felvette szürke köpenyét, s fejébe nyomta a háromszögű kalapot. Percek alatt elfelejtett mindent, ami Lipcséből idáig történt. De há; mi is történt? Nem vár-e rá újra biztonság az Undaunted fe délzetén? Nem áll-e ott oszlopban négyszáz gránátosa, a kikötőben horgonyzó angol hajó előtt, készen arra, hogy elkísérje urát Elbára? ... Fréjusbe már megint a császár jött meg. És most már ő rendelkezett. A szuverén, akit bukásában sem mert eltaposni Európa. Felemelt fejjel lépett a gránátosok elé. Hangja ismét olyan érces, határozott és kurtán parancsoló lett, akár Austerlitznél: — Katonák! Köszönöm hüségteket. Számitok rá. Én még ma indulok. Ti holnap jöttök utánam. Éljen Franciaország! — és megcsókolta a bókolva elébe hajló francia zászlót. Négyszáz gránátos egyszerre kiáltotta: — Éljen a császár! Megfordult és gyors léptekkel indult a hajó felé. A hi-Január huszonhetedikén hetven éves lesz a német császár. II. Vilmos és felesége.
