Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1. szám - Kárpáti Aurél: A császár

Egész Európa szeme a londoni Buckingham-palota felé irányul, ahol V. György angol király élet és halál között lebeg. V. György diszruhás felvétele.

London uccáin ilyen ünnepélyes külsőségek között hirdetik ki a György király állapotáról szóló orvosi bulletint.

dón, kiarját keresztbefonva, már szórakozottan hallgatta az angol kapitány jelentését, mintha békét kérő követ állna előtte. Aztán csak ennyit mondott:

— Az Undaunted két óra múlva felszedi horgonyait.

— De Sire, a hajó indulása holnapra van kitűzve ...

— Ön téved, kapitány. Két óra múlva indulunk.

— Bocsánat Sire, Portoferirajo még nincs felkészülve a fogadtatásra ...

A császár ironikusan mosolygott:

— Nem baj. Én mindig előbb szoktam érkezni egy nappal, mint amikorra várnak. Ezt már önök, angolok is megtanulhatták volna...

Aztán titkárához, Rathéryhez fordult:

— Állítsd fel távcsövemet a fedélzeten...

Két óra múlva az Undaunted csörömpölve huzte fel vasmacskáit s elindult Elba szigete felé.

III.

Fekete este volt már, mikor a száműzött császár hajója befutott a portoferrajói kikötőbe. Sűrű, aprószemü eső szitált. A város lázasan készülődött a másnap esti fogadtatásra. A kikötőben csak a révkalauz lámpája égett s a parti őrségen kívül sehol egy teremtett lélek. A császár észrevétlenül szinte lopva érkezett meg uj birodalmába, amelyet a fontainebleaui szerződés biztosított számára.

Két gránátosát maga mellé véve, szürke „kis káplár“ köpenyét állig gombolva, végigsietett a főuccán, ahol izgatott csoportok verődtek össze. Úgy látszik, már hagy hire futott a hajó váratlan megérkezésének, mert a sürgés-forgás, fejveszett kapkodás egyre nagyobb lett. Az ucca végén valaki fojtott hangon kiáltotta: Megjött a császár! Lampionos tömeg indult a kikötő felé, de az eső csakhamar -zétaztatta a színes papiirlámpákat. A császárnak tetszett ez a

zűrzavar, amelyet ő idézett elő. Mintha ellenséges várost leptem volna meg, — gondolta elégedetten s tekintete felvillant. Rövid kérdezősködés után ráakadt arra a régi villaszerű kis palotára, amelyet Portoferrajo polgárai lakhelyéül ajánlottak fel neki. A két gránátost a kapu elé állította. Maga pedig keresztülvágott a kerten és fölment az oszlopos előcsarnokba, amelyhez öt lépcső vezetett. Sötét volt, csak a középső nyitott ajtó résén szűrődött ki sárgás fény.

Belépett s egy gyengén világított, meglehetősen tágas, nyomott-boltíves teremben találta magát. A falakon virágfüzérek, zászlók és cimerpajzsok, de a padló tele forgácscsal, papirronggyal, szeméttel. Hátul, a fal mellett, magas, félig behúzott trónszék, fölötte kiugró drapériatartó. A sarokban, egy bádoglapon, szabad tűz égett, amelynek lángjánál enyvesbögrét melegített egy gugoló munkás. A termet betöltötte a megolvadt enyv átható szaga. Köröskörül szétszórt brokátdarabok, bársonygöngyölegek, lécek, kárpitosszerszámok. A trónlépcsöhöz támasztva egy kéregpapirból vágott óriási N betű állt. Olyan volt az egész, mint valami vidéki színház készülő díszlete.

A munkás megütödve nézett a szürkeköpenyes, idegen „káplárra“. Letette a bögrét és alaposan szemügyre vette. Aztán mingyárt kérdéssel köszöntött rá:

— Úgy látom, te francia vagy. Hát csakugyan megjött a császár?

A kis káplár bólintott és hallgatott. A dallamos, olasz szavak rég eltemetett emléket rezditettek meg gondolatai alján.

— De iszen csak holnapra vártuk, — folytatta a kárpitoslegény, visszafordulva a tűzhöz, — még a trónnal se készültünk el. Csak az imént futtatott ide a podeszta, hogy azt mondja: abban a félórában tegyek mindent rendbe. Én,