Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-02-24 / 8. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Fiatal sztárok. Ruth Taylor, akit Glória Swanson örökébe akarnak „kinevelni“.

Uj sztárok: Clive Brook, akinek népszerűsége vetekszik az elhunyt Valentino népszerűségével.

gyakozó álmaiból fölriadt, csak a röhögő Valamivics ugrándozott az ágya körül, vigyorgó porkolábja annak a rettenetes taposómalomnak, amelyben a szerelem fegyencei vonszolták törődött testüket áldatlan nemi kényszermunkára.

Karmel százszor is elhatározta, hogy elmenekül erről az átkozott helyről. Valamivics mindennap fölirt neki egypár cimet. Olykor-olykor meg is nézett egy-egy üresen álló lakást, de az utolsó pillanatban mindig visszariadt attól, hogy kibérelje. A butortalan szobákban dohos kriptái levegő csapta meg, a kopár falak fagyosan meredtek rá, az ismeretlen ajtók mögött a magányosság rémei settenkedtek. Döglött bútoraira gondolt, amelyek egy sötét raktár mélyén szívják magukba a nyirkot. Van-e számukra még föltámadás, lehet-e őket még egyszer helyükre állítani, elrendezni, élettel megtölteni, hogy élni lehessen köztük? Álmatlan éjszakák csöndjében világit-e majd a lámpa, szól-e majd a csengő, lesz-e valakije, aki tálcán hozza neki a konyakot, a cigarettát, a vigasztalást?

És ijedten sietett vissza a garniba a mámorhoz, Valamivicshez és óránként váltakozó ismeretlen szomszédaihoz.

ÖTÖDIK FEJEZET

12.

Egy éjjel azt álmodta, hogy hü kutyájával, Boy-jal Afrikában van oroszlánvadászaton. Az oroszlán alig öt méternyire tőlük éppen rá akarja magát vetni, de ő nyugodtan elsüti fegyverét és a fenevad mukkanás nélkül fölfordul. Boy diadalmasan ugat. Óriási taps, ő pedig szerényen, de mégis felsőségesen mosolyogva hajlong jobbra-balra a közönség felé. Tulajdonképpen ekkor veszi csak észre, hogy az orfeum színpadán áll: Colonel

Lemark, a félkezü csoda, a világhírű céllövőmüvész, aki minden este ezzel a vakmerő mutatvánnyal fejezi be szenzációs műsorát.

Ezt az álmot úgy ünnepelte, mint valami égből potytyant jóságos figyelmeztetést, amely váratlanul elviselhetővé enyhít sok minden elviselhetetlent. Az álom eszébe juttatta, hogy állatok is vannak a világon, az emberek elől hozzájuk lehet menekülni. így ragaszkodott valamikor Boyhoz, egy elbizakodott és szemtelen kis foxterrierhez, amely olyan rakoncátlan és olyan mulatságos volt, mint egy vásott gyerek. Most fájlalta, hogy elajándékozta, amikor bevonult. Ki tudja, hol van azóta! Elhatározta, hogy kimegy az állatkertbe, kutyát vesz és elnevezi Boynak.

Örült ennek az ötletnek, örült az állatkertnek is, ahová valamikor sűrűn járt ki. Szerette az állatokat, gyakran órákig ácsorgott a vadállatok ketrece előtt. Barátkozott velük, ismerősei voltak közöttük. Most hirtelen rajtaütött a kíváncsiság: megvannak-e még a jámbor fenevadak, az érdemes öreg oroszlánok, a harsányan tülkölő elefántok, a hétalvó krokodilusok, az álarcos bagoly, aki olyan félelmetes és titokzatos, mint egy detektivfilm hőse, és a vörösnyaku, kopasz keselyük, ezek a szikár és szigorú öreg generálisok? Mit csinálnak ebben az átkozott fölfordulásban? Bibliai testvériségben, gondtalanul élnek-e ma is ketrecük rácsai mögött, vagy érzik ők is a háborút, izgalmait, nyomorát? Emlékezett egy öreg farkasra. Mihelyt ketrece előtt megállt, az ordas rögtön a rácshoz lapult, ő pedig engedelmesen megvakarta a hátát. A farkas égnek emelte fejét és üvöltött. Talán azt üvöltötte: köszönöm! Megvan-e még az öreg farkas, megismeri-e, ha megint odaáll ketrece elé?

Izgatottan, jókedvűen ugrott ki az ágyból. Mialatt felöltözött, százával rajzottak föl benne állatkerti emlékei: a Jardin d’Acclimatation, Schönbrunn, a berlini Zoo és az antwerpeni akvárium, amelynek üvegfalai mögött