Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
mint vén kegyelmes urak nehézkesen, lomhán úszkálnak a kétszázéves nagy teknösbékák, titokzatosan mozgatják hatalmas ollóik bonyodalmas gépezetét az óriásrákok és nyugtalanul cikáznak ide-oda a zöld és piros selymekbe burkolt boszorkányos fátyolhalak, a japán tenger kis gésái. A Zooban egyszer egy fél citromot adott a fekete csimpánznak: a csimpánz unottan szopogatta, azután lefeküdt, hatat fordított a bámészkodóknak és az üres citromhéjat, ezt a sárga kis bohóc-sipkát a fenekére ragasztotta. És amikor a tömeg vijjogását és röhögését túlságosan illetlennek Ítélte már, egyszerűen fejére húzta pokrócát és mozdulatlanul feküdt mindaddig, amig a neveletlen csürhe el nem kotródott ketrece elöl. Akkor csak mulatott ezen a groteszk jeleneten, most, annyi év után, immár irigyelte is a fekete csimpánzot. — Ezt kellene megtanulni! — gondolta magában, amikor kilépett a garni kapuján. — Ezt! A fekete csimpánz egészséges filozófiáját, amellyel pokrócba bújik a kíváncsiság elöl és fenekét mutogatja a világnak. A sok eső után megenyhült az idő, szép és napos volt a délelőtt., rengeteg ember nyüzsgött az uccán vad összevisszaságban, nyugtalanul, lázasan hajszolva valamit, ami nagyon fontos és sürgős, de alkalmasint elérhetetlen: pénzt, kenyeret, szerelmet, nyugalmat, biztonságot, békét, szabad föllélekzést. Tanácstalan, szédült emberek; olyan aggódással meredtek maguk elé, mintha a patikában orvosságra várnának. Vagy kérdőn, gyanakodó kíváncsisággal néztek Karmelra: — Ez a félkezü főhadnagy talán tudja, amit mi még nem tudunk. Miért titkolózik? Miért nem mondja meg az igazat? Keresni lehetne rajta! Karmel nem sokáig állta a kutató pillantások fájó ostromát. Bekanyarodott egy sziik és piszkos mellékuccába. Az Erzsébetváros és a Terézváros sár- és szeméttengerén átgázolva a liget felé sietett. Az Aréna-ut és a Damjanich-utca sarkán patrullal találkozott, négy baka kisért egy ötödiket. A déli napsütésben egyformán csillogott a négy föltüzött baj ónét és a beesett szemű, szomorú, sovány katona kezén a lánc. Idegesen kapta el tekintetét a szürke csapatról. Jókedve hamar lelohadt. Mire kiért az állatkertbe, már megbánta, hogy kimozdult hazulról. Az elárvult utakon itt-ott találkozott csak emberrel, állattal is alig. Szomorú csönd hallgatott mindenütt. Egy magányos pádon szerelmespár ült. A férfi ellenségesen nézett rá... hogy mer arra menni? A megfogyatkozott majomketrec előtt egypár gyerek nyüzsgött. De a majmok rosszkedvűen gubbasztottak kuckóikban és éhesen vicsorították éles fogukat. Az öreg elefánt mérges volt, dühösen rázta a vaskorlátot és homokat szórt egypár facér cselédlányra, aki szörnyüködve bámulta. A teve púposán, rongyosan úgy feküdt a porban, mint egy haldokló öreg zsidó koldus. Karmel élettelen, üres ketrecek mentén izgatottan sietett a kutyaólakhoz. Ott megtudta, hogy az igazgatóság a megváltozott viszonyok miatt egyelőre abbahagyta a tenyésztést, nincs eladó kölyökkutya. És amikor megállt a vén farkas ketrece előtt, a fenevad meg se mozdult. Csak félszemmel pislogott rá vackából. Nem ismerte meg, vagy nem akart többé barátkozni vele. Félkeze vagy uniformisa miatt? Itt is rombolt a háború. A régi rend fölbomlott, a ketrecek és a karámok nyugalmát furcsa jelenségek és sohasem hallott hangok dúlták föl. Hurka-óriások lebegtek a felhők között elérhetetlen magasságban és vadul berregő ismeretlen madarak röpködtek a levegőben. A szomszédban büdös, maró füstöt okádva éjjel-nappal zakatolt és füttventett a fekete szörnyeteg. Ennek a lármáját ismerték már, de azelőtt napjában háromszor-négvszer hallották csak. Az állatok nyugtalanok és idegesek voltak. (Folyt, köv.) A kassai társaságból. Dr. Weiser Ernőné, sz. Fried Loncsi. (Győri és Boros felvétele, Kassa.) Az ungvári társaságból. Zawadowski Zsigmondné, a lengyel alkonzul felesége.
