Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-29 / 52. szám - Terescsényi György: A tettes
ken nem járt senki. Lerogyott az egyik oszlop mellé és rendezgetni próbálta megbomló öntudatát. — Képtelenség .. . Még nem tudhatják .. . Ezek a lapok még nem .. . Majd a déliek ... Most viszkető kíváncsiság fogta el. Látni, olvasni akarta a fölfedezést, a következtetéseket, a nyomozás megindulását. Ugyanekkor egy másik, még erősebb vágy ejtette hatalmába. — Látnom kell a házat... A rendőrséget, a szobát.. . — Oh, igen — simította hátra az összecsapzott hajfürtöket — ez igy van ... A gyilkos visszatér .. . Hol is olvastam? . . . Valami orosz regényben, vissza kell térnie .. . — Nézd csak, nézd!... Hé, uram!... Vagy alszik? — kiáltottak rá egész közelről. Öreg anyóka volt, nehéz zsákkal birkózott, hogy a hátára lendítse a terhet. — Segítsen, kérem szépen. Gépiesen odaugrott, megemelte a zsákot és mig oldalt lenézett, világosan látta, mint lüktet az öregasszony sovány nyakán a kidagadó ütőér . .. — Milyen érdekes, — figyelte az eret és hirtelen élettani tételek, törvények és számok jutottak eszébe. — Hat liter közepesen ... Ugyan mennyi vére lehet ennek? Semmiesetre sincs sok... Hat liter talán. Az utolsó szavakat hangosan mondta ki, a vénasszony rábámult. — Tévedni tetszik; véralmát hoztunk, de nem literrel megy ez, kérem .. . — Hat liter véralma ... — Furcsának tetszik lenni, mázsával mérik az almát, de tényleg nem adott ki hatot .. . Most mérjük, jó, ha öt lesz. Úgy bizony, véralma. — Vér... — motyogta és odább ballagott. Valami raktárszerü helyiségből kellemes gyümölcsillat áramlott ki az uccára. Benn emberek nyüzsögtek. — Itt mérik, itt osztják szét, — eszmélt a tényekre. Be sem pillantott és elhaladva a parasztkocsik előtt, másik uccába fordult be. A kirakatokba akasztott hentesárukra az ajtók elé gördített heringeshordók fanyar illatára és a friss sütemény sajátságos lenvirág szagára összefutott szájában a nyál. Éhes vagyok, — mondta magában, de mindjárt hozzá is tette:-- Fölösleges most már... Lassú léptekkel tovább ballagott. A zaj, a kocsirobogás, a napfény — ekkorra a nap is felsütött — lassan szelidebb gondolatokat teregettek eléje. Ezek a gondolatok mintha a járda köveire lettek volna elhullatva és neki szép csendesen át kellett lépdelnie rajtuk. Némelyikre ráhágott, másokat kikerült... így támadtak a gondolatok . .. Éhes vagyok ... A rendőr úgy áll a sarkon, mint tegnap ilyenkor. . mintha mi sem történt volna ... Egy hatalmas gránit szegélykövén ez a gondolat gubbaszkodott: Meg sem történt semmi! Megállott és óvatos mozdulással ég felé emelte arcát. Könnyű rózsaszínű fellegek úsztak fönn, de nem lehetett tudni, sokan jönnek-e, elmaradnak-e, mert csak az uccarés sávját boltozta be az ég és a szél keresztben fújta át a fellegeket. — Milyen érdekes, hogy nem téritettem ki útjukból... És a nap is melegít, a verebek.... Kis tér következett. Virágzó hársfák illatoztak a pázsitok szélein, a lombok között verébhad... Ahol állott, a sarki festékesbolt ajtajában, cinóberszinü bádogbödön tetején nagy cirmos macska leste a verebeket. A fák alatt padok, a legközelebbin két férfi ült, az egyik újságpapírból falatozott.. . — Leüljek? — réviilt maga elé, de mire elhatározta a dolgot, már oda is ért és félénken leereszkedett az ülőke szélére. Hirtelen tülkölés riadt fel, automobil suhant el a járda mellett. A soffőrnek fehér, lapos sapkája volt, zászló lengett a vereskereszttel. — Mentők... — szólalt meg mellette a falatozó fiatal és a másik, az öreg rábólintott: — Hullik a nép . . . — Mint a légy . .. —- Azám . . . — Némely része idő előtt. ..-- Sok az öngyilkos. .. — Gyilkos is akad . .. Összerázkódott. Vállaiba húzta fejét, nem mert szembenézni velük. Óvatosan a pad karfájához dőlt és lehunyta szemeit. Érezte, hogy csontjaiban lassan elzsongul a kimerültség. Később valami kellemes bágyadtság járta át, a zűrzavar is oszladozott és földerengett a józan mérlegelés, mint ahogyan kimerítő nagy munka után latolgatni és birálgatni kezd az elme. A nap langyosodé sugarai melengetni kezdték a testét. — Mi is történt, lássuk csak? — idézte emlékezetébe az elmúlt órák eseményeit, — délután öt óra volt, mikor fölmentem hozzá... Öt óra feltétlenül volt már, de háromnegyed bizonyosan Világhírű táncosnők, ahogy a karrikaturista látja őket. TAMARA KARSAVINA (Berger Oszkár rajzaj ■
