Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-29 / 52. szám - Terescsényi György: A tettes
Előre igyekvő emlékezetét valami láthatatlan erő nyomban visszakényszeritette. Áthághatatlan fal zárta le az öntudat multbanéző tekintetét, sehogy sem tudott előbbre jutni és ehelyett apró, mind erősebben feltoluló esetlegességek akadályozták kikapaszkodó gondolatait. Minduntalan fölrémlett valami hitvány semmiség, egy elkurjantott hang, autótülkölés, füttyszó, amire figyelnie kellett... Az uccalárma a szivéig hatott, mintha minden jelenség egyesegyediil az ő számára született volna meg. Eközben a napsugár behatolt pórusain és csiklandozta arcának borostásodni kezdő bőrét. — Hagyd most azt a dolgot, most már mindegy. . . — simogatta a meleg — most már nem fontos az egész... Pihenj ... Ugy-e, milyen jó igy, kinyujtózkodva a verőfényben és számolni: Egy.. . kettő .. . Három . .. Négy.., — Na, számolj hát tovább ... Tizenkettő ... Tizenöt... Ez jó . .. Csak ez jó . .. Nem szabad gondolkodni ... Mélyen és szabadon kell lélegzeni... így.. . Kényelmesen elhelyezkedni, hogy a deszka ne törje a hátgerincet ... A könyököt sem ... Most jó ... Csak gondolkodni nem .. . Huszonkilenc ... Harminc .. . — Ha a kilencvenkilenchez érek, akkor történni fog valami, — feszegette zárait a lebörtönzött gondolat. — Borzasztó . .. Harminchét.. . tehát lassabban, egész lassan tovább ... Negyvenegy ... — De miért éppen a kilencvenkilencnél? Oh ... Semmi esetre sem előbb ... Ez föltétlenül bizonyos, de még messze van . .. Negyvennyolc . .. — Megállani! Itt a negyvennyolcnál... Ujjé! Milyen egyszerű ez! Ez a módszer minden problémát megold... Itt lesz a vég és tovább semmi ... Jaj .. . Hirtelen előrehajolt és egész testében reszketve két tenyerébe ejtve arcát, lebámult cipői közé a földre. — Nem lehet kibirni.. . Irtózatos ... Negyvenkilenc ... Ötven ... Ötvenegy .. . Irgalmas Isten ... A nyögésre figyelmes lett a másik két padonülő. Az öregebbik megérintette a vállát. — Mi baja? Beteg? Eszelősen összerázkódott és rámeredt az emberre. — Ötvenhárom! — ordított rá teljes erővel. — Nem érti? Ember! Ötvennégy! Segítség! Segítség! Felugrott a pádról és nekiszaladt a nyilt uccának. A sarokról visszanézve látta, hogy a két ember földbe dermedt lábakkal áll a pad előtt, utána néz és az egyik furcsán nyújtogatja karjait. Szögletesen nyúlt ki a kar, mint ahogyan a madárijesztők póznája mutat az üres messzeségbe, pedig semmi sem látszik arra, de a kar konokul és kitartóan figyelmeztet... Befurta magát a sűrűn hullámzó tömegbe, amely itt az olcsó rövidáruboltok, sajt és tojásüzletek sorfala között ellepte az uccát. Settenkedve osont, menekült előre. Darab idő múlva a folyópartra ért. Éppen a kőkorláthoz, amelyen áthajolva lelátott a szürkén hömpölygő vizre. A túlpart lankás hegyein kék párák füstölögtek, távolabb a hidak . . . Ziháló tüdővel súgta maga elé: — Kilencven. — Most itt.. . pihenni kell — gondolta — úgyis mindegy már .. . Mindegy, ha óra múlva mondom is ki a következőt, ha napok múlva . . . Évek, évtizedek múlva is mindegy . .. A kilencvenkilenc közeledik ... — A kilencvenkilenc közeledik! — orditott fel belsejében a kin. — Akármit csinálsz, nem térhetsz ki előle, nem futhatsz el, nem menekülhetsz . .. Utolér! — És ha megölném magamat? Ebben a pillanatban élesen tudta, mit fog cselekedni ezután. Szája fanyarul félrehuzódott és belemosolygott a vizbe. Most határzottan megérezte, mit jelent ez a megfoghatatlan valami. Hogy a cselekedetek nem változtatnak a dolgok folyásán. Az ember él és mozog, sodródik és vergődik a dolgok Világhírű, táncosnők, ahogy a karrikaturista látja őket. V A LES KA GEIT (Berger Oszkár rajza} között. Teremt és gyilkol. . . De nem tud megváltoztatni semmit. . . Nem képes arra sem, hogy visszalépje megtett lépéseit, hogy eloszlassa elsóhajtott sóhajtásait. A cselekedeteket nem lehet meg nem történtté tenni... — Mi az, hogy meg nem történtté? — Hiszen nem is történt itt semmi. . . Nem látni. Nem hallani semmit rendkivülit. A viz folyik, a propeller kedvesen himbálózik a part felé, alul az elevátor kéménye bodor karikákat fuj az égre, barna munkások iszonyú zsákokkal bibelődnek és a teherhajó mögött leng a csolnak ... Egészen kicsinyke barna csolnak . . . Ember ül benne, pipázik és keresztrudra kötött négyszegletes hálót eresztget a vizbe. Leereszti, vár egy darabig, aztán kiemeli megint. .. — Nincs hal a hálóban . . . Kilencvenegy. — De akkor miért halászik? Van-e egyáltalán reménye arra, hogy fog? Rettenetes játék az övé is ... Nem birom nézni, nem lehet nézni a türelmes halászokat. . . — — Kilencvenkettő . .. Rettenetes... — Régen, gyermekkoromban láttam a halakat, amint a viz fölületén úszkáltak .. . Neki is volt egy hala . . . Beának.. . Kis halacska platinából.. . Mindig a nya
