Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-29 / 52. szám - Terescsényi György: A tettes
A TETTES Elbeszélés Irta: Terescsényi György A tettes megállott a sarki hirdetőoszlop előtt, amelyről suta rajzok, érthetetlen ábrák és betűk kínálták az iparcikkeket ineg a szórakozást. Az egyik plakátról lángvörös betűk lobogtak. Alul egy nőalak rajza, finom bokák, mosolygó szép lárvaarc. Csak a plakátok rikoltó ábrázolatai merevítik meg ily élettelenre az emberi képmást. Hűvös volt a hajnal. Éppen, hogy éledtek az uccák. Lágy, kékes köd fátyola lengett a palotaormokon, letakarta és elsimította a szögletes vonalakat, a lehunyt ablakok sorát, az égre kapaszkodó kémények karjait, a járdaszélen gubbaszkodó autókat és a munkára igyekvő járókelőket. A tettes sokáig nézte a rajzot, amelyen a szétbomló haj elszabadult kígyói a tánc lendületének hevességét mutatták, megbámulta a szétivelő két kart, a keblek gyöngéd halmait, melyek olyannak tűntek a rajzról, mintha selyemgyolccsal drágamüvü alabástromkelyheket takartak volna le. — Bea . . . suttogta és összerázkódott. Aztán körülnézett és mintha rémületben tenné, a házfal alá surrant. A közeli tejivóból meglepetve néztek utána a reggeliző soffőrök. Elhagyott két uccasarkot és egyszerre megint hátratorpant. Ékszerüzlet előtt állott és a kirakatban a ferdesiku tükör eléje villantotta saját alakját.-- Jaj... hebegte elhaló hangon. A tükörben gyűrött ruháját, dúlt arcát, eltátott száját pillantotta meg és megint összeborzadt. Ha forgalom lett volna az uccán, körülállták és megszólították volna. Ösztönszerüleg riadt szét maga körül és mig a rángatózást igyekezett lebirni tagjaiban, zsebkendőt vett elő, hogy letörülje halántékáról a verítéket. A kendő fehér rcdőin skárlátpiros foltok voltak. Vér ... Elállt a lélegzete. Remegő ujjai a feltátott szederjes száj nyílásába akarták begyürni az áruló kendőt. Mozdulatlanul állt sokáig és várta, hogy leszakadjon a világosodó menyboltozat, ledőljenek a házfalak, meghasadjon a föld és mindent alátemessen . . . — Vér . . . Öblös hang szólt ki a zűrzavarból: — Hidegvizet... Föl kell szívni lassan... Az elállitja. Nem tudott válaszolni, nyöszörgött. Az öblös hang folytatta: — Na jöjjön. Innen a csapról. Semmi az, orrvérzés. Sok a vére és leadja a fölösleget. Na, hajoljon le ... Mint az álomjáró engedelmeskedett. Az alkalmi doktor munkásforma ember volt. Kicsattanó piros orcáján bajuszzászló, hóna alatt elemózsiás batyu. Munkába induló napszámos lehetett. — Markával merítsen, — biztatta — most szívja fel lassan, tartsa hátra a fejét. Már el is állott, ugy-e mondtam, ez használ. — Használ — mondta utána és mig élvezte a víz hideg cseppjeit, ügyetlenül tapogatott a kendővel az orra alatt. Na, Isten áldja — billentette meg a kalapot amaz os tovább ment. Villámgyorsan zsebregyiirte a kendőt, besurrant a mellékuccába. Szűk sikátor ... A tejesboltok és szatócsüzletek kinyitottak már. Elkerülte őket és átvágott egy komor középület irányába, amelynek nagy, lezárt tölgyfakapuja, mint összeharapott óriási száj meredt rá. Mintha hívná és csalogatná és csak a pillanatra vár, a néhány lépésre, míg odaér . . . Akkor fölpattannak a roppant kapuszárnyak, hogy elnyeljék. Nem mert közeledni. Tekintete a főbejárat homlokára tévedt és leolvasta a fölirást: Kerületi börtön. Oldalt kis, barna faköpönyeg mélyén valami csillant. Kékposztós egyenruha látszott. Az őr, aki hátradőlve a pihenő patkáján a strázsák boldog hajnali álmát élvezte. Gyárkürt búgott fel a közelben, nyomban rá harangszó felelt a másik irányból. A két kiilönzengésü hang riadtan sikoltozott össze a fejében. Ugyanekkor hullámos selymeket is látott, egy ágy nehéz függönyeit, amint háromszögű rést hagynak, sejtelmes fekete nyílást, vánkosok, takarók, csipkék árnyékait. — Össze kellett volna huzni a függönyt, rohanta meg a gondolat és szivében újra felóriásodott a félelem. — Ha visszamennék összehúzni. .. Most még nem késő ... A házmester kinyitott már, de a lakók még alszanak ... Tovább vánszorgott ... A gyár szirénája régen elhallgatott már, csak a megrémült szív kongatta mellében a láthatatlan harangot .. . Visszanézett az uccába és látta, hogy a faköpönyegből kilép az őr, karját szétveti, nyújtózkodik. De ő nem nyújtózkodásnak látta ezt a mozdulatot. — Állj! Gyilkos! Elébe! — mintha ezt ordítozta volna utána és csodálatos, az uccában hirtelen lárma riadt, kocsirobogás, patkók csattogása ... — Tiz kilót az emeletre! A szivét vágjátok ki! ... A vérre vigyázzatok! .. . Ha nem elég, le kell szúrni még egyet. . . Ketté hasítva! Kocsik robogtak el mellette és ő összeroskadva reszketett a fal tövében .. . — Vér .. . Leszúrni . .. Ketté hasítva, — kavarogtak agyában a szavak. — Ezek már tudják ... — dadogta, — de miért robogtak el? ... Csakhogy a mészárosok eltűntek már az uccafordulóban, nyomukban újabb rémségek következtek. Lassan élénkülő városnegyed felé vitte a sikátor. A piactéren lerakodtak már az zöldséges szekerek és a sarki villanyóra pontosan hatot mutatott. Rikkancsok futottak végig az utón és mint a tü szúrt füleibe a kiáltás: — Újság! Újság! Egy kövér kofa háta mögött belesett az egyik újságba. Betűk, címek, ákombákomok táncoltak előtte. A lármán keresztül hallotta, amint a kofa méltatlankodik: — Lopnak, csalnak . . . disznóság ... Ilyenekkel vannak teli a lapok . .. — Hja, Mári néni, manapság . .. — Rablók, gyilkosok . . . Elóvakodott az üres ládák felé, amelyek "nagy halomba voltak fölhányva a mázsaház mögött. Azon a he
