Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-29 / 52. szám - Rónai Mária: Dekobra szakvéleménye a szerelemről - Hungaricus Viator: Éjféli szerenád Toledóban
DEkOERA , , S&KkVELEMENyC , 4 SZERELEMRŐL Elegáns appartement a Hungária első emeletén: Maurice Dekobra lakosztálya. A nagy szalon falán köröskörül kandaláberek. Minden láng ég, de a világítást puhára tompítják a vörös selyemlámpaernyők. Hangulatvilágítás, mint egy hervadó szép asszony budoárjában. ő, a nagy „0“, Dekobra mester, a modern szórakoztató francia regény atyamestere, az asszonyok híres szakértője, a szerelem szellemes conferancierje, könynyed, puha léptekkel jön elénk. Megjelenik, mint a végszóra kilépő hősszrelmes a színpadon, aki tudja, hogy láttára megdobbannak a női szivek és a nézőtér sötétjében félig lehunyt szemekkel suttogják: — jaj, de drága! Barnamintás, sárga flanell pizsama van rajta. A kabátja egy szék támláján lóg, piros szegfű hervadozik a gomblyukában. A mozgása elasztikus, de a feje nem fiatalos. Őszül a haja, két mély árok vésődik a szája körül és a szeme fáradt. A tekintete azt mondja: Unom ezt a cirkuszt, amit életnek neveznek! Milyen strapát jelent ez, divatos regényírónak lenni! Mennyi mindent kell megnéznie az embernek, mert illik, hogy lássa, mennyit kell „mitmacholnia“, mert kell, hogy mindennek tudja az izét, mennyi fáradságos pózt kell felvennie, mert a tisztelt közönség érdekesnek akarja látni kedves íróját, ha már háromhatvanat kivág a könyvéért, no és ez mind nem elég, akkor még ráadásul meg is kell irni az élményeket és mindig színeset, újat, izgatót, szervírozni! Ouf, quelle corveé! Leül a székre, ösztönösen dekoratív pózban helyezkedik el. Illusztráció: „a világfi otthonában“ cimü képhez. Kezdjük az interjút. Téma, mi is lehetne más az arbiter amorum-mal, — a szerelem. Könnyen, folyamatosan beszél, gondosan megstilizált mondatokban. A hangja nagyon kellemes, gyönyörűen ejti ki a francia szavakat. (Tudvalevőleg nem francia születésű.) Azt mondja: — Az emberiség történelme folyamán sok minden változott, fejlődött, haladt, csak három dolog maradt meg változatlanul: a tűz, a viz éá a szerelem. Ami különbségnek látszik, amit az irodalom feltálal ebben a kérdésben, az csak — sauce. Pikáns, borsos, édeskés, vagy paprikás sauce, ugyanolyan sült körül. —- A modern ember szerelme, ha igazán szeret, semmit sem különbözik a középkori vagy kőkorszakbeli ember szerelmétől. Éppen igy nem hiszek faji különbségekben a szerelem terén. A fehérek, a sárgák, a feketék, a magyar paraszt, a francia munkás, az ausztráliai vad bennszülött egészen egyformán érez és viselkedik, ha igazán, mélyen szeret. Mondhatnám, hogy a moszkvai III. Internacionálé mellett van egy IV. Internacionálé: a szerelemé. És ez sokkal őszintébb, igazabb, mint a bolseviki. _ —- Az emberek megtanultak különbözőképpen játszani a szerelemmel. De ezek csak variációi az ősi témának. Az alaphang nem változott. A manapság annyit felhánytorgatott cinizmus, a mai fiatal lány „könnyűsége“, csak külső jelenségek, — látszatok. Nincs az a cinikus fráter, vagy léha nő, akinek életében ne következhetne be .az a nap, amikor romantikussá lesz, — amikor igaz szerelem ébred a lelkében. Kémiai reakcióhoz hasonlíthatnám a szerelmet, amely csak abban az esetben kristályosodik ki tisztán, ha reagensek teljesen megfelelőek, ha nem: zavaros lesz az uj vegyület és neve nem szerelem, hanem fiirt. Megkérdem a Mestert, mi a véleménye a különböző nemzetek asszonyairól. — A nő olyan, mint a coctail: ellentétes izek keveredése} kellemes aromája. Az angolszász fajta jellegzetes sportszerű vifsége és a szláv faj kissé melankolikus romantikája keveredik abban az elragadó típusban, amelynek neve: magyar nő. — Az ultramodern típus képviselője az amerikai nő, aki túlzásba viszi a szabadosságot. De ennek az amerikai törvényhozás az oka, amely olyan nagymértékű előnyöket biztosit a nők számára. Az amerikai férfiak felelősek a női emancipáció elfajulásáért. — Ma már ott tartanak Amerikában, hogy a házasságot és a vállást egyszerűen businessnek fogják fel. Ismerek egy szép amerikai asszonyt, aki 5 ét alatt négyszer ment férjhez és mindegyik férjétől elvált. Most 30.000 dollár évi jövedelme van a különböző tartásdijakból. Volt férjeivel jó barátságot tart fönn és havonta egyszer meghívja őket vacsorára. Én is részt vettem egyszer egy ilyen lakomán és az volt az érzésem, hogy egy konzorcium igazgatósági ülésén vagyok. A négy férj a négy direktor, az asszony a konzorcium teljhatalmú elnöke. Most megint kimegyek Amerikába, mert tanulmányozni akarom az amerikai elvált asszony lényét és életét. (Modellt keres egy újabb regényhez.) — A regényhősnőimet sohasem egy élő alakról mintázom. Minden figurámban négy-öt eleven ember egyénisége van öszszesüritve. Itt . is, ott is összeszedem a megkapó, jellegzetes vonásokat és ezekből teremtek egy uj alakot. Keverek izeket, mint a mikszer a bárasztalnál . . . Megkockáztatom az indiszkréciót s megkérdezem: — Maurice Dekobra, az iró maga, milyen coctail, milyen izekből van összetéve? — Irónia és szentimentalizmus melange-a, — feleli mosolyogva és én felbátorodva folytatom a merész kérdezősködést: — Mi volt az életének legszebb élménye? —- Legszebb élményem az — amit ezután fogok megélni ... Rónai Mária. Éjféli Á^etcnád ^Coíedé^an éhtas ftunqceiicn.s IPiatcn Toledo, 1929 őszén. Egész egyszerű kis dolog, elmesélem úgy, ahogy történt. Régimódi omnibuszon döcögtünk az állomástól fölfelé. Itt aztán igazán megrekedt a múlt. A város sziklás hegy tetején épült. Hatalmas várfalak, három oldalról a Tajo széles árka, öreg építkezésű kőhíd, csak épp, hogy fel nem vonták utánunk a kaput és hogy illúzióink tökéletes legyen, amint a hidra fordulunk, valahol messze trombitaszó recseg:-— Jelzik a várurnak érkezésünket. — Dehogy! Csak semmi képzelődés, kecskepásztor fújja irgalmatlan hamisan berozsdásodott kürtjét. Lassan-lassan kijózanodunk, egy-két autó rohan el mellettünk, uram, bocsá, motorkerékpár, sőt ronda bicikli s az omnibusz mélyében spanyol, francia, angol, német szó vegyül. Semmi sem segít, hiába fátyoloznók be a múlt emlékeivel a jelent, hasztalan ringatnék magunk a góth király, Athanagild, s a tizenegyedik század utolsó kalifáinak mondákszőtte regős idejébe, hiába képzeljük lelki szemeink elé Kastiliai Alfonz Burgesból Toledóba való ragyogó bevonulását s a máig ki nem pusztítható arabmór kultúra finomra kopott ezernyi szépségét, az óriás hatalmú kardinálisok: Jiménez, Taveras, Medozaz bíbor, hermelin borította pompáját, erejük a XV. században szinte egekig ért, velük még II. Fülöp gőgje sem fért meg egy városban, hisz Toledóból Madridba volt kénytelen áttenni székhelyét. Lope de Vega verseit is hiába idéznők, hasztalan köveznék ki Cervantes csintalan történeteivel utunk, jelenbe ráznak vissza a döcögős kövek, a breslaui gyáros kommerciális fecsegése, az angol miss divatos
