Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-29 / 52. szám - Márai Sándor: Publikum

leségére, akit elhagyott. Mindennek az ára ott volt a kosárban, igénytelenül beboritva a kék szalvétával, mintha csak úti élelem volna... János körülnézett és látta, hogy senkisem figyel rá, mindenki el van foglalva piaci gondjával és látta, hogy a komp már túl van a folyó közepén, a révész háttal állva igazgatja.

— Mindjárt késő lesz, — gondolta János és előrenyújtotta a karját, hogy meglökje a barátot. De ime: a barát semmivé foszlott s a János karja úgy ment rajta keresztül, mint a levegőn.

János megingott, elvesztette az egyensúlyt s bezuhant a vizbe. Csak a túlsó parton vették észre, mikor a révész megtalálta a gazdátlan kosarat, tele aranyakkal.

Irta: Márai Sándor

A budapesti .publikumról szerző, szinész és kiadó misztikus szorongással azt szokták suttogni, hogy a legnagyobb igényű s legszigorúbban kritikus a világon. Ez gyönyörű lenne, ha igy lenne, sajnos, nem igaz. Igazság az, hogy legkisebb igényű s legkevésbé kritikai érzékű a világon. Senki nem meri bevallani, hogy ez a publikum, különösen ennek a publikumnak speciálisan budapesti, tehát terézvárosi, erzsébetvárosi, lipótvárosi és belvárosi mellékuccákból rekrutált csoportja, tehát az a polgárság, amely népgyüléseken a haladás és felvilágosultság zászlait szereti lobogtatni, a legrosszabb indulatu és legcinikusabb tömeg a világon. Leküzdve azt a babonás félelmet, mely felségsértésnek érzi, ha ebben a városban publikumról mer nyilatkozni valaki s amely csak farkcsóválva és sürü talpnyalások közepette mer közeledni az isteni pesti plebs pénztárcája felé, budapesti színházi estéim tapasztalatai alapján igenis állítom, hogy ez a publikum rosszindulatú, felületes, alázat és áhitatnélküli s annak, hogy igy elkanászodott, csak részben oka az, hogy nagyban és egészben elkanászodtak a színházak és a kritika is, másik részében igazibb oka a budapesti publikum jellemsajátságai, az a zagyva, félig-civilizált, negyedmüvelt s mindenekelőtt argot-ban okosodott cinizmus, mely megteremtette a budapesti nyelvet s büszkén hivatkozik a „budapesti ízlésre“, — az a nyegle, felkészületlen, jogosulatlan virtuskodás, amely minden körúti kereskedősegédet feljogosít arra, hogy „a pénzéért“ hozzászóljon valamihez, amit nem ért. Ez a gyönyörű szó: „a pénzemért“, melynek pesti crescendóját az az átmeneti kiadó fejezte ki legpontosabban, aki azt mondta munkatársairól: .,az urak az én pénzemen Írnak“ — bírálati jogalap e városban, ahol három pengőért mindenki úgy érzi, hogy jogot váltott a műélvezet megbirálására is, holott valójában csak arra váltott jogot, hogy a műélvezet tessen neki, vagy ne tessen. Ami kettő. De nem, a budapesti publikum bírál. A nézőtéren a Kerrek és Strowskyk és boldogult Soudayk és Kesslerek zárt sorai ülnek, akik nemcsak azt tudják, hogy nem tetszik, hanem meg is tudják magyarázni, lehetőleg már előadás előtt, hogy miért nem fog tetszeni nekik, mit kellene kihagyni és mit kellene beletenni. Ez persze ideális lenne, ha az, amit mondanak, nem is felkészültség, műveltség, hozzáértés tekintetében, de legalább jóindulatú érdeklődés és ügybuzgalom tultengése lenne. Éppen ellenkezőleg, a rosszindulat tultengése az, ami eltölti a pesti publikumot. Sajátos jelenség, s félős, hogy éppen azok, akiknek a bőrére megy, a színházak népe nem látja ezt elég világosan, ők azt hiszik, hogy ez a publikum tulkényes és tulszigoru, innen a válság, többek között. Azt hiszem, ez a publikum egyáltalán nem kényes, csak rosszizlésü és elbizakodott. Amiben megint a színházak népe ludas jórészt, — ez a vád persze körbemegy.

Hogyismondjam, minden városnak olyan színháza van, amilyet megérdemel. Pesti színházban gyakrabban ülök most már úgy, a publikum felé fordulva, azt figyelve, az arcokat bámulva s megjegyzéseket lesve el, — izgalmasabb és tanulságosabb mesterségbeli ember részére, legalább is itt

Este. Zsakay (Pozsony) rajza.

Budapesten, mintha a színpadot nézné! Amin nevetnek, spontán és ahogy nevetnek! Amit fagyos közönnyel elengednek a fülük mellett! Minden tömeg kiszámíthatatlan, de ez a pesti tömeg már szinte kiszámítható, — valami bonyolult mesterségbeli logaritmus alapján már sejteni lehet, hogy pontosan az nem fog tetszeni nekik, azt ütik agyon hallgatással, azt bámulják fagyos közönnyel, amire szerző, szinész és rendező a lelkűket tették, — s valami, amit csak bennefelejtettek, egy kis röstelkedéssel, egy meghajlás, egy banálisnál is együgyübb szójáték kiváltja majd a nyiltszini tapsot. Megrendítő ez, ha az embernek köze van hozzá. Hallani megjegyzéseiket szünetben és ruhatárban, figyelni arcukat, azt a naiv kajánságot, amellyel —- csupa vészbiró — lesben ülnek helyeiken! Minden tömeg infantilis, műveltség és hozzáértés kedvezőbb arányszámu rétegeződése nem dönti el a tömeg kritikáját, — de az a német, az a francia, az az angol tömeg, a maga tömegében bizonnyal nem műveltebb, nem szakemberebb, mint a pesti s mégis, mennyivel csendesebb, figyelmesebb, jóindulatubb, alázatosabb, az újat és szokatlant a maga világképéhez hozzáállitani iparkodóbb, mennyivel áhitatosabb! Mi itt a hiba? A város karaktere ütközik ki, ennek az összetákolt, sietősen egybehabart ex-világvárosnak komplexuma, amelyet cinikus fölénnyel iparkodik leplezni, az az ál-fővárosiasság, amelv nem tud eléggé orrhangon odaállni a naprendszer elé, vagy a produkció nivóllansága, melyet elébük tárnak, oly állhatatosau ingerlő, hogy a publikum végül is megvadul és veszélyt szimatol ott is, ahol egy kis elnézéssel meg kellene látnia az értéket?

Nem tartom véletlennek, hogy a Nemzeti Szinház és Kamaraszinház sorozatos sikerek színhelye. Eltekintve az előadások nívójától, mely, hála az ensemble nek, csakugyan különb, mint a magánszinnázak előadásainak átlaga, az a publikum, ine'y a Nemzeti Szinház és Kamaraszinház törzspublikuma, kétségtelenül jóindulatubb, áhitatosabb, hálásabb és fogékonyabb, mint a magánszínházak publikuma. A budapesti középosztálynak az a rétege, mely a két állami szinház törzspublikumát kiadja, igaz, hogy jórészt nem vesz föl mást, mint a maga konzervatív és romantikus világképének illúzióit, de szívesen megy a színházába, mert biztosan tudja, hogy azt kapja ott, amire vágyakozik s jóhiszemű a viszony az állami színházak és publikumok között. Ez a jóhiszeműség hiányzik elsősorban a magánszínházak s a pesti publikum egyéb rétegeinek viszonyából. Jeljes zűrzavar és tájékozatlanság tölti el egyegy premier előtt a színházlátogatót (a berlini pontosan tudja, hogy mit kap a Volkstheaterben, mit Reinhardt-nál és mit a Kurfürstendammon) s ez a tájékozatlanság kiváltja azt a fölényes és á tout prix-ellenzéki tömeghangulatot, amely mindenkit megejt egy pesti szinház nézőtérén.

Minden publikumot nevelni kell. Egypár rajongó és makacs ember nevelte, igen nagy áldozatok árán, évtizedek munkájával, azt az áhitatos és türelmes színházi tömeget, mely ma estéről-estére megtölti a newyorki, berlini, párisi avantgarde szinházak tekintélyes térfogatú nézőtereit. Ez a nevelés nálunk elmaradt. Ki hiányzott? Az a néhány rajongó és makacs ember? A rajongók és kételkedők városában (középfajta ember alig él itt a nyilvános berkekben) biztosan akadt és akad rajongó elég. Csak éppen, talán nem rajonganak és nem rajongtak elég makacsul. Ma aztán minden itt van, szinház, publikum, szinész, szerző és rendező egymás nyakán, csak éppen kölcsönösen nem bíznak egymásban. A színháznak olyan publikuma van s a publikumnak olyan színháza van, amilyet megérdemel.