Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-22 / 51. szám - Móricz Zsigmond: Oreg pásztor
nyájba. Rá is lüvődöztek, akkor statárium vót, — egy Pogány Andris vót, a másik kettőt nem mondom meg. Pedig azt is tudtam. — Hát a Szikrákat ismerte? — A Szikrák mind betyárok vótak. Szikra Náci az ott lakott a Kubri csárdán. Bodó lyány vót a felesége, nagyon szép asszony vót, hogy ü valahol valaha rabolt vóna-e, mi, azt nem tudom. A hátába lőttek, úgy hótt meg itthon. Haza jött. Szikra Miklós, e meg igen hires gulyás vót, nagy, derik, szép szőke ember vót, öregebb vót nálam. Ez úgy szokta, hogy neki is vót nyája, osztán, ha az uraságéba egyet ellett a birka, valami nagyon szipet, akkor mán másnap az ü nyájába vót. Onnan meg elhozta a leghitványabbat cserébe. így osztán neki olyan nyája lett, hogy olyan nem vót több az egész kecsegi pusztán. Gyilkosságba nem igen vót, de borjut mit. Szikra Miklós, Szikra Lajos vótak Rádaynál is. Meg egy Kovács Sándor is vót. Ez is ott vót, de megszabadult. Jó idők vót a nagyon. Juhász mindig jól ilt, vót vagy bolom birka, vagy mi. — Hát szép volt a fiatal legény kora? — A szip vót, mer én nagyon tudtam ilni. Én is olyan fattyú „vótam, hogy nem resteltem a kerítést átugrani. Szerettek is a lyányok. Ha bál vót, mondták, gyere el. Nincs pizem. Megfizetünk. Az urak nagyot nevettek. — Hát, öregem, a lyányok fizettek magának? Nem maga fizetett nekik? Az öreg megbillentette a fejét. — Én soha, nagyságos uram! Mán azt nem lettem, hogy én lyányokra kőtsek. Mindig ők adtak nekem. Hun egy forintot, hun kettőt, meg ötöt is. ügy nem ismerte Kevibe a lyánt senki, mint én. De jól is kiválasztottam. Mert becsületesebb család nem vót Kevi városában, mint amékből én házasodtam. Mer az én feleségem lyán korába az is az öreg tés uréknál szolgált. Mikor kijárta az oskolát, a kapuba várta őtet a tekintetes asszony. Úgy vitte magához kiscselédnek. De úgy is vigyázott rá, mint a tulajdon gyerekére. A tés uram, meg a tés asszonyom csak úgy szóltak hozzá, hogy édes gyerekem, kedves gyerekem. Ott hált velek. Onnan nem ment ki. Ott nem komázott a kocsis a szobalyánnal. Az öreg elmélázott. — De hatalmas egy kedves ember is vót az az én tés uram. Erős vót, de olyan erős, hogy mikor vót, hogy szorgos lett vót a hordástul, osztán vót egy tőtés a Berettyó fele, azt a tés uram csináltatta. Osztán mentek vóna a rakott szekérrel, hát a másik végirül felhajtott rá egy idegen gazda, az is rakott szekérrel. Szembe. Kiált neki a tés uram már messziről, hogy fel ne hajtson addig, mig mi át megyünk. A meg ráhajtott. Odamegy a tés ur. Minek hajtott kend rá. Azt mondja a gazda: Hogy ő nem tér ki. Erre a tés ur megharagudott, csak neki veti a vállát a szekér farának, úgy lefordította a totósról, hogy az ember a tetejéről csak úgy berepült a sásba. Ilyen ember vót. A meg vót benne, hogy nem szeretett kitérni senki elől. Nekem is mondta, hogy ne térj ki senkinek. Több jogom van nekem itten. Hát csak neki vetette a vállát a lőcsnek, lement a szekér a totósról. Az unokák nagyot nevettek és boldogan hallgatták a nagyapjuk hőstettét. — A vót a szerencséje, hogy olyan felesége vót, hogy meghajlította, mint az Isten asszonya, hogy, olyan aszszonv nem is terem több a világba. Ritkaság, hogy milyen asszony vót. Ki tudtak egyezni, mert eligazította csendesen, — kedves apa lelkem, ides apa lelkem. így beszélgetett az öreg és a beszédjéből kibontakozott egy elmúlt régi világ. Mai ember meghatottan gondol vissza erre a patriarchális életre, mikor a régi társadalomban a gazda és cseléd ilyen közel állott egymáshoz. Abban az időben bizony nagyon primitív volt a gazdálkodás. A nagy mocsarak között kevés volt a szántóföld, de az a kevés jól termett. A nagy legelőkön viszont ezrével legelt a birka, a gulya, meg a ménes. Ma nincs viz sehol. A vizszabályozással szabályosan megépített csatornákon gyorsan levezetik a tavaszi árvizeket és a fölszabadult földet eke alá vették. De ennek a vizszabályozásnak szomorú következménye is van. Az, hogy eltűnt az alföldről a harmat. Az öreg pásztor meséli, hogy az ő legénykorában, a hatvanas években, még augusztus derekán is, ha bement az ember a kukoricásba, még délelőtt tiz óra tájt is lucskos lett. Annyi volt a harmat, hogy ha nem volt is eső, pótolta. Most nincs se harmat, se eső. A szegény növényzet vergődik a rettenetes szárazságban. Ma is van még legelő, tiz, húszezer holdnyi, de mire itt a kánikula, úgy ki van égve, hogy nem legelő már az állatoknak, hanem koplaló. Az öreg pásztor úgy eltűnődik ezeken a dolgokon, mintha mind az övé volna az a sok buzavetés, meg az a sok gulya csorda. — Hát magának van-e valamije, Sándor bácsi? — Nékem, uram, van a lelki békességein. Mer én soha a jó Isten ellen nem vétettem. Mer én tudom azt, hogy a jó Isten szeme mindenüvé ellát, osztán mindig megfogtam a kezemet, ha valamit, fiatalon akartam vóna rosszat tenni. Én prédikációt, uram, keveset hallottam életembe, mer hát van ugyan két pap is, bent a varosba, de én nekem az én Hetembe húsz esztendő is eltelt, meg harminc esztendő is, hogy én be se mehettem urvocsorát vöniü. Nem baj a kérem, má nemsokára úgyis ott leszek, ii szent felsége színje előtt, akkor osztón mindétig imádkozhatok. Mint egy ősember, mint egy vadember, úgy nézett ránk egészségesen, tiszta, becsületes szemekkel és én a város elesettjeire gondoltam, akik mérhetetlen sötétségben élnek ehhez a derék, tiszta lelkű öreg pásztorhoz képest.
