Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-15 / 50. szám - Moly Tamás: A sátán árnyéka

A SÁTÁN ÁRNYÉKA

Irta: MOLY TAMÁS

Nemcsak egész Amerikán, hanem — túlzás nélkül _ végigdördült az egész világon robaja annak a végzetes revolverlövésnek, mellyel egy hetvenéves hires öreg-, asszony letreitett egy negyvenéves hires férfit. Ez a tény elég volt arra, hogy torz szerelmi történetek változatait fűzzék hozzá, együgyü kitalálásokat s a világon milliók és milliók olvasták és meghökkentek és elámultak és elszórakoztak még ezzet is, mert volt mit csevegni egy félórára. Mert aki azzal foglalkozik, hogy tömegeket szórakoztat, — kicsi vagy nagy tömeget, ebben az esetben ez egészen mindegy — az el lehet rá készülve, hogy nem csupán munkájával szolgálja ezt a célt, hanem — megtörténik, hogy akarata ellenére — magánéletével is. Aki a tömeg előtt szerepel, az szőröstül-bőröstül ki van szolgáltatva a inilliófejíi telhetetlen sárkánynak.

Valérie Lamothe volt az, ki benyitott Gérard Willems dolgozószobájába s talán kiáltott is valamit, nem hallotta senki, de egész bizonyos, hogy gyűlöletes haragtól eltorzult arccal lőtte le a gyanútlan embert.

Szó sincs róla, Gérard Willems maga volt oka ennek a groteszk katasztrófának, mely végzett vele. Ez igy történt:

A nem csupán hires, hanem valóban kiváló filmrendező egy uj téma felépitésén, filmen való megalkotásán dolgozott. A nagy jelenetek tisztán álltak már előtte. Ismerte a szereplőket mind, együtt is volt már a társulata. Csak éppen egy valaki hiányzott még. Talán nem is fontos szereplő mellékalak, egy kis szimbólum, dísznek — igy gondolta s állította be a szövegíró, inkább azért, hogy története ne hasson nagyon elcsépeltnek.

Gérard Willems többet látott ebben a történetben, mint amennyit az írója eléje tálalt. Kifejezte ezt azzal, hogy a filmnek már meg is adta a cimét: A sátán árnyéka. A mesén most úgy fordított, hogy a cselekmény azt Jhangsulyozta:. Tehetsz bármit, ó ember, minél szebbet, jobbat,^ nemesebbet, hiába — a legnemesebb szándékra is ráhull a sátán árnyéka és elcsúfítja; mert porból lettünk és porrá leszünk. Ezzel mélyítette az egész történetet, miütán mégmagyarázta Írójának, hogy elgondolásban témája nagyszerű.

Amint elkészült a történetnek képekben való feldolgözásával s belemélyedt a cselekménynek lelki szemével való látásába, megkereste az egyes szerepekhez a megfelelő személyesít őket. Gérard Willéms nagyrabécsülte a színészt s rajongott érte. De még sokkal többre becsülte a maga tehetségét és mert döntő sikerei voltak es nagyszerű szerződésé az elsőrangú filmgyárral, meg is mondta nyíltan és őszintén:

Amikor én rendezek, akkor a művész én vagyok. Én játszom el az összes szerepeket, színészeimen keresztül. Én csinálok itt mindent s a színész csak olyan része alkotó munkámnak, mint a táj, a világítás, az interieur, az architektúra. Nem irigylem a színésztől a sikert, mélyhez én juttatom; de ne akarjon több lenni, mint én; mert akkor nem használhatom.

Szerette a még ismeretlen munkatársakat, mert ebekkel kevesebb baja volt. És szerette filmen felhasználni a kutyát, macskát, papagájt és majmot és rámutatott, hogy : velük éppolyan jól tud dolgozni, mint a színészekkel, talán még jobban. Mert ezek az állatok nem is olyan oktalanok; beletörődnek abba, hogy azt csinálják, amire tanítja őket, amit követel tőlük; nem okoskodnak, nem ellenkeznek; tudják hogy amikor erről a munkáról van szó, ő a mester és nekik nincsen más tennivalójuk, cslak némán engedelmeskedniök. Akkor minden jól megy s a nagyközönség nem győz rajongani értük: milyen drágák, milyen édesek, milyen aranyosak! Gérard Willems ezt élvezte; fejedelmi honoráriuma ellenére ez volt igazi jutalma, ami nem állt szerződésében; ő volt az aranyos, az édes, a drága.

Ezt próbálta újra meg újra megmagyarázni munkatársainak, a művésznőknek és művészeknek. Ilyenkor majdnem mindig hallotta emlegetni az egyéniséget, melyre keményen hivatkozfak. Erre azt felelte: hiszen az egyéniség azért megmarad csorbítatlanul, de még diadalra is jut; nézzék csak a filmen az állatszereplőket, mindegyik milyen tisztán felismerhető egyéniség. Ez bántotta a művészetét.

Gérard Willems meg tudta érteni, hogy ez a megállapítás, munkájának ez a felfogása bántja a hölgyeket és urakat. Fárasztotta is munkaközben a küzdelem az „egvéniség^-gel, melyet, ha nem illett bele elképzelésébe, le kellett törnie újra meg újra. Ezért igyekezett azon, hogy lehetően uj, kezes, könnyen gyúrható munkatársakat szerezzen magának.

Amikor tehát „A sátán árnyéka“ cimü készülő filmje foglalkoztatta, amerre csak járt, mindenütt kereste azokat az embereket, mint jelenségeket, akik minden szinészkedés, ábrázolás nélkül azt személyesítik meg, azt fejezik ki, ami ebben az esetben a rendező mondani valója; akinek puszta megjelenése a vásznon — kellő módon beállítva — annyira hat a néző képzelőerejére, hogy ez^ a maga módja szerint, tudásához mérten, önkéntelenül, máris egy egész történetet sejt vagy tud róla. A sátán árnyéka viszont — ez egy vénasszony, szikár,. keskeny, magas, sötét, félelmetes, titokzatos; vénasszony, nemesrajzu arccal,-erősnézésü szemmel, zárt ajakkal, mely mégis beszédes .. . valami ilyesfélének kell lennie, amit nem lehet megjátszani, mert filmen az ilyen ip égj átázás ma már erősen megérzik, akár a ragasztott szakáll, vagy a vászondiszlet. Olyasvalakinek kell lennie; aki mint megjelenés igaz és őszinte, hatásos, úgy hogy megdöbbenve nézik, szorongva várják, mikor fog újra felbukkanni s lesik minden mozdulatát, mely a könyörtelen végzet... Ettől függ a tervbevett film sorsa..

Ezt a jelenséget kereste a rendező, ez után kutatott. Autójában ült s a sofőr lassan vitte végig mindenfelé, uccákon, tereken, reggeltől estig, nap-nap után. Olyan volt ez. mintha egy óriásméretü áruházban járkálna szüntelen; tudja, hogy mit keres, tudja, hogy az, amit, keres, megvan; nem tudja megmagyarázni senkinek a kiszolgálók közül, hogy mi az, ami neki kell, tehát senki sem lehet a segítségére. Néki magának kell ezt megtalálni. Szerencse és türelem dolga.

Nézte az uccákon az embereket és szinte egy nagy képeskönyvnek érezte az egész várost, melyben idegesen lapoz, mert nem tud ráakadni arra, ami neki most kell.