Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-15 / 50. szám - Moly Tamás: A sátán árnyéka
Ennyire még sose vesződött megfelelő szereplő keresésével. Tudta, hogy ez az elképzelt alak megvan valahol a városban, itt él valahol, csak elő kell szedni zugából. Hiszen az ember elméje nem tud elképzelni olyat, amit az élet már meg ne csinált volna, és mennyivel jobban! Rágta a szivarját, mohó szemmel kereste nyugtalanul azt az asszonyt, mert ettől függ a film sorsa. Amig az nincsen meg, addig hozzá se fog munkájához. Idegesen kapkodta fejét mindenfelé. Pillantását türelmetlenül küldte ki előre, hátha most, most rátalál arra a ... Napok múltak el igy, hiábavaló kereséssel. Már kezdett ráismerni az óriási város uccáin nyüzsgő tömegekben egyes alakokra; ezt is látta már, meg azt is. Keze ökölbe szorult tehetetlenségében. A máskor csöndes, türelmes, nyugodt ember most idegesen fészkelődik kocsija párnáján s gépiesen mormogott szitkokat, mintha jámbor imádság volna, mely talán célhoz segít. A hatodik napon órákig tartó lassú kocsikázás után fáradtan hunyta le már szemét. Nyughatatlan fejjel más megoldásokon kezdett gondolkodni, ösztönszeriien, holott nem ezt akarta. Egyszerre csak kinyitotta a szemét, mert autója már másodpercekig állt. Kinyitotta szemét s pillantása ráesett az uccasarkon egy aszszomra' Azt hitte, hogy ébren álmodik. Tökéletesebben látta ott a keresett alakot, mint ahogyan elképzelte. Ez az! Ez a megoldás, ez a siker! Már ott is termett mellette egy szempillantás alatt. Már nem volt fáradt, unott, reményevesztett. Már nem gondol a hiábavaló keresés kínos napjaira. Már csak azt az egyet érezte: Lehunyom egy-két percre a szememet s amikor felnyitom újra, ime itt áll előttem az, akire szükségem van! Ez az! Levette kalapját és a komoran ránéző öregasszonyhoz — kinek jéghideg pillantása mintha azt vágná oda minden embernek: Hiába minden, nincsen remény! — igy szólt megvesztegetően nyájas mosollyal: — Végre megtaláltam, igen tisztelt asszonyom! Tudja-e, hogy már egy hete keresem a város rengetegében? Megmondom, ki vagyok: Gérani Willems, a Müvészfilmek rendezője. És tudja, hogy mit akarok? Heti ötszáz dollárt akarok fizetni önnek egy szerepért, melyet elfog játszani most készülő filmemben. zAz öregasszony ránézett; pillantása nem lett melegebb, szemében nem csillant fel a jóleső meglepettség melege, csak a szája széle húzódott félre kissé s kezdett remegni alig észrevehetően. A rendező mohó figyelemmel leste minden mozdulatát s el volt ragadtatva ettől a nagyszerű mozdulatlanságtól, ettől a félelmetes közönytől, az ajak e csöndes remegésétől. Már látta is ezt a fejet vetítve egyedül, nagyban, ezzel a pillantással, melyben nincsen emberi érzés, ezzel az ajkremegéssel, mely titokzatok és ijesztő és örült szerencséjének s érezte már a tomboló sikert. — Ön nem álmodik, asszonyom! Amit mondok, az nem sületlen tréfa, az valóban igy van. Most mindjárt el fogjuk intézni a szerződést. Ön meg fog velem ismerkedni hamarosan és be fogja látni, hogy a barátja vagyok. Mindig örömmel fog gondolni erre a percre, amikor megszólítottam. Ha óhajtja, fölmehetünk a lakására. Vagv pedig, és ez talán jobb igy, eliön most velem az irodámba. Ott nyugodtan megbeszélünk apróra mindent. Meg fogja látni: én vagyok az az ember, aki szerencsét hoz. Itt a kocsim, tessék. Az öregasszony már engedelmeskedett furcsa ismerőse akaratának. Alig észrevehetően bólintott s amikor beült a gépkocsiba, látni lehetett, hogy ez most először történik meg vele. Mintha nem valóság, hanem furcsa elhitetés volna, ami vele most megesik, úgy viselkedett. Nem szólt; talán nem is tudott szólani. A rendező tele torokkal, harsogón szeretett volna nevetni, annyira örült uj munkatársának. Irodájában leültette kényelmesen; azon igyekezett, hogy jól érezze magát; tréfás volt, kedves; aranyos kedélyével addig melengette, mig az öregasszony fölengedett és végre száraz mondatokkal, melyek leperegtek fakó, keskeny ajkáról, mint a terméketlen homok, elbeszélte élete történetét. Még kevesebb indulattal, érzéssel, elevenséggel, mintha egy harmadik személyről esnék szó, hanem dermesztőén fásult közönnyel. Gérard Willems résztvevő érdeklődéssel hallgatta s mohón figyelte az öregasszony fukar mozdulatait, alig jelentkező arcjátékát. Kétségbeejtően találékony, alattomos, makacs balsors kisérte több mint negyven esztendeje. Amihez fogott, minden balul ütött ki; ha valahová elszegődött, ott egyik csapás érte a másikat; élete nem egyéb, mint örmtelen küzdelem a sorssal, mely úgy bánik vele, mint az elvetemült gonosztevő tehetetlen áldozatával; nem ismer irgalmat. Ő meg harcolt, harcolt, ugyanolyan keyegtlen szívóssággal. Tudja, hogy hiábavaló minden. Nincsen senkije, semmije. Vénségére csak úgy nyomokülni előle s mindennap újra kezdi küzdelmet, mintha rog, mint egész életében. Hiába tanult, dolgozott, igyekezett. Nem tudja megérteni, hogy mi űzi. hajtja őt erre az ádáz küzdelemre a végzettel, Nem tud menekülni előle s minden nap újra kezdi a küzdelmet, mintha ennek úgy kellene lennie. Nem tudja megérteni önmagát. Nincsen ismerőse, akivel elbeszélgethetne, barátja éppenséggel nincsen, akinek mindezt elmondhatná. Életében mindig csalódott, nem az eseményekben, melyek néki nem hoztak soha semmi jót, hanem az emberekben s ezt nagyon nehéz volt megszokni. Ettől lett élete borzalmas teher. Mindezt azért mondta el most apróra, bizonyára untatta is ezzel, hiszen ez egy cseppet sem érdekes, mert nem érti, mit akar tőle a rendező ur; de figyelmeztetné: hagyja meg sivár nyomorúságában, úgy sincsen mit keresnie itt a földön; számára minden későn jön, rajta nem tud már senki sem segíteni. Emlékében fogja tartani, hogy akadt egyetlenegy ember, aki érdeklődött iránta és — megmondja őszintén — már ennek sem tud örülni. Talán még huszonöt-harminc évvel ezelőtt . . . No, nem tesz semmit, őt már nem érheti semmi öröm, se bánat. Ha a rendező ur tervezett vele valamit, hagyja, ne fáradjon vele. Legföljebb arra kémé, hogy vitesse haza, mert nagyon messze van nyomorúságos lakása s az e heti bérrel is tartozik még. Vállat vont. Olyan mindegy! A neve különben Valérie Lamothe. És beszédében se sóhaj, se panasz. Gérard Willems igaz érdeklődéssel hallgatta; nézte, figyelte, tanulmányozta, magába szitta ezt a jelenséget. Teste minden lélegzet vételét s uj, meglepő, hatásos jelenetek jutottak eszébe könnyen, pazar egymásutánban. El volt ragadtatva a hatástól, melvet az öregasszony belőle kiváltott. Meleg kék szeme lelkesen ragyogott, amikor most igy szólt: Kedves, jó asszonyom, nagyon szénen köszönöm, hogy bizalommal volt hozzám, hogy eljött velem 8 elmondta nekem történetét. Soha még ilyen érdekes, döbbenetes, megrázó életsorsról nem hallottam. De tudnia kell valamit! ön nem hiába küzdött hősiesen a végzettel. A balsors belefáradt abba, hogy önt gyötörje, abban a pillanatban, amikor én önt megláttam. Vigasztalan sorsa ezzel véget ért. Most következik az öröm, a boldogság, a megelégedettség, a gondtalan, nyugodt, derűs élet. Asszonyom, én egy uj filmen dolgozom. Oh, ön nem volt még soha moziban, nem tudja, mi a film, látom az arcán! Nem tesz semmit. Annál jobban fog ámulni, amikór majd erre rákerül a sor. Ez most nem fontos. Idefigyeljen! ön most az enyém. Ez annyit tesz, hogy meg
