Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-08 / 49. szám - Moroi Sándor: Karinthy
KAR1KTH} . , .tiz perc alatt mindössze azt kell tömören, összefüggően és minden lényeges részletre kiterjedően kifejeznem itt, hogy mifajta iró Karinthy Frigyes? Gyermekjáték. Tiz perc alatt csak karikatúrát, vagy gyorsfényképet lehet csinálni. A karikatúrában nagyobb mester, akiről beszélnem kell, mint én vagyok, a gyorsfénykép, különösen, ha igy esti világítás mellett, hevenyészve, tiz perc alatt készül, nem mutathat sokat Önöknek, akik ismerik az eredetit. Ismerik az eredetit: ez nemcsak anynyit jelent nálunk, mint másfelé, hogy olvasták szerzőnk müveit. A magyar iró életének különös technikája okozza, hogy publikuma személyesebb, jóismerősebb viszonyban van vele, mint ákárhol másutt olvasó az íróval. Máshol a közönség talán ölesebben kritizálja, szorgalmasabban olvassa, feltűnőbb hálajelekkel halmozza el az irót, nálunk mindenesetre jobban ismerik. Budapest az ismerősök váró a. Oka ennek nemcsak az, hogy életünk, az intellektuális ember élete, az iró és az olvasó élete ugyanazon a szűk agorán, azon a keskeny piacon zajlik le, ahol naphosszat feleselünk és vitatkozunk, s ahol a súrlódási kényszerűség ember és ember, felvevő és leadó szellem között állandó, hanem van egy speciális műhelytitka a magyar iró munkájának, melynek következése, hogy a magyar iró ritkán tudja csak azt a distanceot megőrizni, ami a profanum vulgus s a művész megnyilatkozásai között szükséges és hasznos. Szerencsés népek nagy intellektuális figurái, elsőrangú külföldi írók és művészek éppen erre a distancera ügyelnek legféltékenyebben, az iró másfelé csak tógában áll közönségedé, művészete kiváltságos pillanataiban, s ügyel arra, hogy műhelyéből a mii az alkotás folyamatának minden intimitásától megtisztítva kerüljön elő. Nálunk az iró üvegmühelyben dolgozik, ahová mindenki bebámul, aki arra jár. Ezt úgy értem, hogy egy figyelmes Karinthy-olvasó, aki néhány héten át figyelemmel kisérte azt a számtalan cikket, krokit, tárcát, verset, miniatűr esszét, mely szerzőnk jelzésével lapokban, folyóiratokban, apró és nagy színpadon állandóan napvilágra kerül, kulcsot kap Karinthy írói munkájához, ellenőrizni tudja, mi miért, milyen ötletből, miféle élményszilánk izgatására készült, — tudja, hogy szorzónk az elmúlt héten hol járt, kivel beszélt, mit látott egy kirakatban, az utcán, s a látottak ürügyén mi jutott az eszébe, — tudja azt, hogy szerzőnk az elmúlt héten autokiránduláson volt, egy vidéki városban járt, vagy azt, hogy egy klinikát látogatott meg, végignézett egy operációt, a vágóhídon őgyelgett, egy ismerőse ezt vagy azt mondta, egy könyvet olvasott — az olvasó frissen, első kézből kapja a magyar írótól élményeit, szinte meleg még. Nejn, szó sem lehet arról, hogy nonum prematur in annum, a magyar iró igazán nem pihenteti megjelenés előtt kilenc esztendeig müveit. Olvasó és iró szinte azonos élménymennyiségböl táplálkoznak, — az olvasó kontrollálni tudja az irót, igen, ez éppen igy volt Einsteinnel a Zeppelinnel s mikor a nagynénit operálták, csak éppen Karinthy fejezte ki. Ezt érte ezen a szűk piacon, jóismeretségi viszony alatt, mely nálunk olvasó és iró között nehezen kerülhető el. Valahogy úgy megy ez az olvasó részéről, hogy nini, hiszen ő sem él meg többet — csak éppen máskép éli át. J égre is miről beszéljen az iró, ha mostoha sorsa az, hogy állandóan meg kell nyilatkoznia? Különösen az olyan Kiváncsi fajtarió, aki nem elefántcsonttoronyban lombfürészel műremeket, hanem itt nyomoz közöttünk a bűnjelek után? Ha Karinthy írói lényegét definiálnom kellene, azt mondhatnám,hogy ebben a művészben a megsértett és vádoló ember egy állandó, először talán nagyon régen elszenvedett igazságtalanság, a természet egy jusAzmordjának ügyében nyomoz, — nagy justizmord ügyében, melyet, ha akarják, valamikor a léleken követtek el — egy detektív trükkjeivel, egy gyermek feleszmélő nyugtalanságával, s a művész kínos felelősségérzetével, aki önmagát állijtja védőnek és ügyésznek az örök per pódiumára. Ez a nyugtalanító elem az, ami Karinthy minden Írásából felénk csap, legerősebben persze verseiből. Azt mondhatnám : Karinthy alkalmi költő. Úgy értem, hogy szabályos költők általában el töltik az életet versírással, verset Írnak állandóan, ha szép az idő, s ha esős. Karinthy alkalmi költő, persze, az alkalom, hogy verset írjon, éppen ez a visszatérő kínzó nyugtalanság a felelősség és a vád, ez az a nyugtalanító elem, mely Karinthy minden Írásából, az apró ujságkrokikból éppen úgy, mint verseiből, felénk árad. Hangja vád és kérdés. Ninmcs sokszínűbb iró még, aki ilyen megszállott állandósággal minden formában ugyanarról beszélne, — minden hangszeren ugyanazt a titokzatos dallamot játsza. J alanti történt az emberrel, valami igazságtalanság történik állandóan vele, ennyi a vád, ez a dallam, — valami történt, s felkiált: „De jöttek rám orvul, testtel és hússal: Lélek voltam, verekedtem.“ Alkalmai versek, ebből az alkalomból. S minden írása megnyilatkozás abból az alkotómból, hogy az emberrel igazságtalanság történt, félreértés, amit tisztázni kell. Ennél sürgősebb dolga nincs is. S ha ebből a felismerésből olvassuk Karinthyt, egyszerre összetartozik sok féle formájú megnyilatkozása e nyugtalan szellemnek: nincs többé humorista és cikkíró, tárcamüvész, költő, drámairó és esszéista-Karinth, — itt, minden formában, ugyanaz az ezerarcú lélek vergődik, s ugyanaz nyomoz és kutat és kiabál, vádol és számonkér, s páthoszát a Teremtés süket füleibe süvölti. Ma este meghallgatjuk itt ennek a dallamnak minden változatát a különféle hangszereken, — s ha elmegyünk innen, magunkkal visszük azt a nagyon termékeny, szükséges nyugtalanságot, azt a nyugtalanító vádat és tetemrehivást, mely Karinthy minden müvéből sugárzik. Ez a nyugtalanító hatás talán az legtöbb, amit ember embernek, művész közönségnek adhat. S ebben az értelemben Karinthy oeuvreje bizonyára nem műremek. A műremek felold és elbékit: Karinthy müve kétséget továbbit, nyugtalanságot. Itt lesz több és izgalmasabb ez az oeuvre, mint a steril műremek. Az olvasó tartja otthon a maga Karinthyját, — „barátom, az a dolog a pertlivel“, mondjuk, — „vagy, amikor lóg a szeren .. .“ — s a Karinthy - spektrum minden színe egyetlen világról ad hirt, az eltévedt és hazatapogatózó ember világáról. Elfelejtett valamit, miközben állandóan be számolt valamiről felejtett valamit, amit még okvetlenül el akar mondani. A ráeszmélés művészete ez: a felismerés pillanatában már-már felkiált, s aztán, tehetetlensége tudtaában, a húsba kötözőt lélek dadogni kezd és másra tereli a szót. A llandóan ugyanarról beszél, az ember ráeszméléséröl az életre, egy szemérmes és szűzies csodálkozásról, amit nem lehet elmondani senkinek. Ö igy mondja: „Mert nem mondhatom meg senkinek Hát elmondom mindetikinek.“ Ezen az estén is csak ez történik itten. (Gyorsfénykép) Irta: Moroi Sándor.* ) *) Felolvasta Karinthy Frigyes november 17.-i szerzői estéjén, a budapesti Zeneakadémiában.
