Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-08 / 49. szám - Komlós Aladár: Irodalmi napló - Simán Erzsébet: Férfi a nő ellen
IRODALMI NAPLÓ Most meg a lelkesedés árfolyama romlik Pesten, némely szellemi „fekete börzé“-n. Egy uj nemzedék kezd jelentkezni a magyar publicistikában s rendszeres contremine-t folytat mindenfajta rajongás ellen. Az „1902-es évjárat“ ez. Még aligha volt nemzedék, amely ilyen elbizakodottan Ígérgette volna, hogy ő majd igy-ugy megmutatja, hogyan kell rendet teremteni az emberi szellem évezredek óta elhanyagolt Augias-istállójóban. Az ember már - már irigyelte a jövő nemzedéket, amely abban a szerencsés helyzetben lesz, hogy az 1902- es évjárat után fog következni, tehát egy évezredes mulasztás pótlása, a „fogalmak pathetikus tisztázatlanságának“ megszüntetése után. Eddig a lelkesedés fogalmával foglalkoztak legtöbbet. Ha Írásaikat olvastuk, azt kellett hinnünk, hogy a világnak és főleg Magyarországnak egyéb baja sincs manapság, mint hogy tele van lelkes emberekkel, nem csoda hát, ha az 1902-es évjárat elájul, mihelyt színét is látja a lelkesedésnek. Az csak a baj, hogy nehéz megragadni, mit értenek e szók. Mert hol egy programra radikális túlzottságát értik rajta, a célkitűzés megvalósíthatatlan merészséget, az intranzigens, de átnemgondolt követelést, hol a fogalmazás ködös határozatlanságát, hol a forradalom romantikusmelodramatikus rekvizitumain csüngést, hol az érzelmektől irányi hatást, — állandó tulajdonsága a lelkesedésnek csak egy van szerintük: a gondolkodni nem tudás es nem mérés. A lelkesedés nem egyéb eszerint, mint véleménytelenség, intranzigenciába burkolt gyávaság, kibújás, a foradalmiság ürügye alatt, a konkrét feladatok megismerése és megoldása elől, olyan előjoga az ifjúságnak, mint a bohémeknek a palára köpés, aféle csapda, amit a ravasz öregek állították a fiataloknak, hogy ártalmatlan taknyosokka tegyék őket, a forradalmáról, ha lelkes, utóbb mindig kiderül, hogy igazában titkos egységespárti és csak ösztöndiját akart Klebelsbergtől. Micsoda? A lelkesedés, ha jól megnézzük, még csak nem is lelkes. Csak ostoba. Az igazán emelkedett szellemű ember, mint az 1902-esek egyik képviselője pregnánsan Írja, „nem élni és halni, hanem gondolkodni bátor“. De mit tegyünk azokkal az emberekkel, a gondolkodás, a kutatás, a politika önfeláldozó hőseivel, akik halni is, gondolkodni »is bátrak voltak? A fogalom — meghamisítás klasszikus esetével állunk szemben. A nemzedék, amely világtörténelmi jelentőségű fogalom — tisztázásnak gyürközött neki, egyelőre FÉRFI A NŐ ELLEN Ez talán soha nem volt. A nemek vonzása megélt áramlatokat és voltak csendes és nyugodt korok, amikor az emberek a háborúzást elfelejtve, nekifeküdtek a jó polgári életnek; ilyenkor a nemek vonzásának grafikonja felfutott, sőt voltak romantikus idők, amikor a lovag a nőt elérhetetlen ideállá magasztositotta. Voltak aztán cinikus korok is, amikor a szereplő nők tudottan kacér vagy pláne festett élete rádobta szuggesztióját és árnyékát is az egész nemre s a férfilekicsinylést ráhúzták minden nőre. De ami ma van, ez talán még soha nem volt. Szörnyen brutális mondatot kell most ide leírnom, tanulmányba igen, de napilapnem tett egyebet, mint hogy a lelkesedés fogalmába belecsempészte az agyalágyultság fogalmát s ezzel megkezdte annak diszkreditálását. Pedig először volt az Érzés! Az érzés — vagy lelkesülés — nélküli gondolkodás ideálja olyan gép kimérájához hasolit, amely pompásan működik, anélkül hogy hajtóereje volna. A lelkesedés úgyszólván a fiatalság másodrendű kor jellegének tekinthető, akár a szőrzet erősödéssel Nincs emberhez méltóbb állapot, mint mikor annyira azonosulunk valami egyetemes értékkel, hogy neki tudunk menni érte fejjel a falnak. Mert — meg van írva ■— mikor elfelejtjük magunkat, akkor találjuk meg a magasabb énünket. Ha nagyon muszáj, megértem azért az 1902-es évjáratot. Nagyon sok emberrel találkoztak az utolsó tizenöt évben, akik csak kalandor vagy tökfilkó voltukat rejtették szavaik lendületébe. De nem elsietett-e az okoskodás, amely most már megfordítja a dolgot és minden lendület mögött kalandosságot vagy tökfilkóságot sejt? Ha már olyan nagyon dezilluzionista valaki, akkor legyen egy kicsit a dezilluzióval szemben is az, s ha olyaji nagyon fél a rászedetéstől, vigyázzon, ne legyen rászedett je a tulajdon óvatosságának. Lehet, hogy az 1902-es évjárat a butaságot gyűlöli a lelkesedésben, lehet, hogy általában az érzelmességet, lehet, hogy az ideálisztikus lendületet. De ha a lelksedés csakugyan nem volna is egyéb, mint a butaság szalonképes formája s ha a nagy érzéseket csak a rossz költők találták volna is ki, akkor sem érteni, miért kell a butaság és a rossz versek mosdóvizével együtt a lelkesedést is kiönteni. Pár hónappal ezelőtt azt a vádat emeltem a fiatal nemzedék regényírói ellen, hogy egy különös szkepszisnek hódolnak, amely ném is igazi skepszis, mert csak a jóság előfordulásában kételkedik, az alantasságában nem. Publicisztáikban némileg rokon szellem fedezhető fel. Az 1902-es évjárat a „nagy idők“ hullámverésének utolsó hulláma. Nem esnek ugyan bele a háborús lelkesedésekbe, sőt szembehelyezkednek azokkal, de aki pontosan az ellenkezőjét csinálja valaminek, az még nem független ember. Az 1902-es évjárat szelleme még túlságosan a háború (és a forradalmak) reakciója, mint ahogy valaha a délibábok hősének, Arany László Hübele Balázsának Kiábrándultsága is hasonló lelkesedésáramlatok reakciója volt. Tanításaik a német „neue Sachlichkeit“ magyar változata. Vigyázat, hadi áru! Komlós Aladár. oldalra alig való s enélkül mégsem tudnám teljes erejével illusztrálni azt, amit látok. „Belérugni a nőbe“ — ezt én nemcsak szószerint hallottam és nemcsak figyeltem annak a férfinek gyűlölködő, izgatott lehelletét, amikor ezt mondta, de én ezt ott látom titkos, kimondatlan szavakban a mai férfi legtöbbjén. Egy sereg férfi érez ma igy egy sereg nő ellen. Néha csak egy jólérvényesüló ellen. Néha általánosságban az érvényesülök ellen. Ha szétválasztjuk egy lélek motívumait, azt hiszem, az irigység az, ami a legtöbb kínlódást s igy természetes a legtöbb reakciót válthatja ki a lélekből. Majdnem minden ambiciós ember ambíciójával párosul. (Néha szinte örömmel tölt el, hogy nem vagyok törekvő természet és ha sokan lustának is bélyegeznek, az irigység érzését legalább nem ismerem. De hiszem, hogy igenis az irigység az, ami gyakran teremtő, szép dolgokra serkent s ez az érzés műveltet csúf dolgokat is az emberekkel.) Az állat is irigy s minél magasabbrendü állat, annál kézzelfoghatóbban ad kifejezést irigységének. Gondoljunk csak egy kutya fájdalmas féltékenységére, ami nem más, mint irigylése a szeretetnek, amiből más is kaphat. Ezt a mai áramlatot, amit feljebb olyan brutális szavakkal jellemeztem, nem is tudom mással indokolni, mint ezzel a szóval — irigység. A férfi rossz szemmel nézi a nőt, aki levág egy karéjt a kenyeréből. A férfi rossz szemmel nézi a nőt, ha elcsen valamit a halhatalanságból, amihez — szerinte -— csak neki van joga. Nem vagyok feminista s hangsúlyoznom kell, emberpárti vagyok, sőt: férfipárti. Nem támadok, csak magyarázok, nem vádolok, csak megállapítok. A nő rosszul van ma elkönyvelve. Ha divatbábu, akkor azért, ha dolgozó, akkor azért. Ha kékharisnya, akkor azért. (Már ez a szó, hogy: kékharisnya, bizonyítja a férfi gunyolódú hajlamát mindennel szemben, ami női magasabbrendüség.) Nagyon rossz nézni ezt a lihegő utálatot, ezt a megvetést, amivel a férfinél reakcióba csap az irigység. Nevezzük akár kenyéririgységnek, akár dicsőségirigységnek. Nőnek nagyobbat és különbet kell alkotni a közepes férfinél, hogy esetleg a közepes férfivel nagykegyesen egy rangsorba osztályozzák. Ez a tendencia megnyilvánul a gyári munkáslány kisebb órabérében és a hivatalnokleány kisebb fizetésében. Nem a munka kisebb értéke, hiszen vannak olyan területek (aprólékos, részletmunkát igénylő dolgok), ahol a nő kimondottan jobban megállja a helyét, hanem- a munkaadó férfiallürje, ami megszorítja a nő bérét. Bántani a nőt — megindokolatlanul, csak mert megállja a heljét, mint író, mint színész, mint politikus, mint kereső. A férfi szereti a nőt, de csak addig, amig nem vesz magának egy karéj kenyeret a közös kényérből, hanem kér. Kérni kell. A férfi szívesen ad. Nagylelkű. Nemcsak hogy ad, örömmel ajándékoz. Megosztja kenyerét a nővel. De arra, hogy a nő emberi jogait érezve, egyszerűen elvegyen magának egy darabot a kenyérből, arra felhördül, ezt nem bírja. Adni igen, azt tud és szeret. Csakhogy az ajándékért bizonyos fokú köszönet jár, netalán hála s enélkül a köszönet, nőt hála nélkül a férfi, mintha kisebbnek érezné magát. Értéke tudatához tartozik az ajándékozás ténye. Hiszem, hogy ez az indulat, amit ma annyiszor érezhet a nő, ez a „bántani a nőt!“ nem fakad mélyről. Végül is a nemek vonzása mégis megteszi a magáét s ha ez a nagy rágicsálás egy falat nyúlós kenyéren valamiképpen enyhülni fog, ha a gazdasági csődből átmegy ez a nyúzott világ valamelyes épkézláb területre, ha a felbomlott és összekuszált lelkiek a mainál jobban ki lesznek analizálva, talán le fog mondani a férfi arról, hogy mint tolvaj ellenfelét, olymódon tekintse a nőt. Talán megszűnik bántani a nőt, akkor is, ha nem sikerül jogaitól megfosztani. Talán újra meg fogja szeretni. Még ide kell Írnom, hogy magam becsülöm a legkevesebbre az általánosításokat, mert az általános alatt rengeteg a kivétel. Ebben az ügyben tehát kiveszem az összes kivételeket, de valami fájó gyanú azt mondatja velem, hogy sokan maradtak olyanok, akiket nem vehettem ki! Simán Erzsébet.
