Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-08 / 49. szám - Tersánszky J. Jenő: Őt árulta el!

Kevés volt mogorva köztük. A legtöbbje titkon vagy nyiltan szívesen integetett ki a sorból á zajgó, handabandázó, kacagó civiltömegnek. Főként természetesen a nőneműnek.

_ Maddonna! — vájta egyszerre körmét Sabina a cselédjük karjába, aki mellette állt s nagyot szisszent rá.

Sabina pedig mégegyszer a foglyok egyik négyes sorába meresztve szemét, a falubelieken átfurakodva igyekezett előre a fogolycsapat mellett, hogy újra megnézhesse közülök egyiket.

Aztán, minthogy jobban igy sem férhetett volna a foglyok közelébe, a falusiakon át visszafurakodott legbizalmasabb barátnőjéhez, a postamester lánválioz és ezt lelkendezte neki:

— Sunta! Őt láttam itt. Megismertem! Itt van a foglyok közt. Maddonna!

Tulajdonkép Sabina nem mert volna esküt tenni, hogy annak a magas, szőke fogolytisztnek az arca valóban azonos azzal az idegenével, aki egyszer Bécsben a giggjén hazavitte őt. De Sabina csupa láz volt. És inkább akart hinni álmainak és a csodának, mert ez gyönyörűbb volt annál, ami bizonyos, szürke, mindennapi.

A fogolycsapatot aztán másik követte és még vagy két csoport. A legutolsó, úgy látszott, már helvet sem talál a kolostorban. Mert egy jókora csapat fogoly még aznap elmasírozott máshová a faluból.

Ez a többi csapat, akár jött, akár ment azonban, már nem érdekelte Sabinát. Csak egyetlenegy fogoly az első csapatból.

Természetesen arról szó sem lehetett, hogy valaki a faluból hozzáférkőzhessék a fogoly csapathoz. Az őrködő olasz csapatok szigorúak voltak, már amennyire a kedves, engedékeny tálján nép egyenruhában is szigorú tud lenni. Mindenesetre a szuronyos olasz silbakok még azokra a civilekre is ráripakodtak, akik túl közel mentek kíváncsiságukban a kolostorhoz.

Sabina, semmit sem tudhatott meg aznap álmai „Conte“-ja felől.

Másnap azonban egészen váratlan kedvező fordulat állt be. A Sabináék oszériájában megjelent a parancmokló olasz tisztek közül egy fiatal sottotenente és felszólította a Sabina édesapját, hogyha kedve és portékája van, kantint állíthat be a kolostorba a fogoly tisztek számára, a Signore Capitano megengedi, mert a kincstári élelmezés körül a tömeges fogolyszállítmányok miatt nehézségek vannak.

Sabinát alig-alig tudta visszatartani lányos szemérme, hogy a sottotenentét máris meg ne rohanja kérdéseivel a magas szőke Conte felől. De aztán okosabbnak tartotta, ha nem köti a hivatalos hatalom orrára szándékait. Hiszen a kantinnal úgyis bejut a kolostorba és aztán kiszolgálás közben magával álmai tárgyával beszélhet majd bizonyára.

*

Nos, másnap Sabina már ott segített apjának a kolostorban, a rögtönzött áruasztal mögött.

Az áruasztal recsegett a foglyok rohama alatt. Úgy tetszett, a kantin kétméteres kőfalait is szétnyomja a csemegékre kiéhezett fogoly tömeg.

Sabina előtt, abban az arcforgatagban, százszor is fölbukkant egy-egy, amire megremegő, belső sikollyal í ogta rá: ez ő! De aztán mégsem mert hinni benne.

A kiszolgálást már megrendszabályozták. A foglyok csak hatosával jöhettek be a kantinba és az áruasztal mögött az olasz sottotenente tartott inspekciót. De Sabina nem akadt rá így sem álmai „Conte“-jára.

Végre harmad vagy negyednap utolsó mentségül fordult Sabina az inspekciózó sottotenente honfitársához.

Kicsikét persze kényes volt a dolog, pont egy deli olasz tiszt honfitársától érdeklődni egy ausztriácsi iránt, akiről amellett egyebet sem tudott, mint hogy magas, szőke és Conte.

A sottotenente valóban kissé gyanakvóan s fanyalgóan nézott Sabinára kérdezősködésénél. De udvarias akart lenni és mingyárt utána pézett a foglyok lajstromában, az irodában a Sabina Conte-jának.

Hát valóban! Két Conte volt a foglyok közt. Egyik egy ungeresi, a másik tényleg: Gráf R. G. S. T. da Wienna. Artellerie Oberleutnant.

Sabina szinte megdöbbent magában, hogy a Conte ittléte, nem agyrém, hanem valóság. Csak aztán kezdett ujjongani. Ez az öröm azonban kissé korai volt. Mert a sottotenente így folytatta tudósítását.

— Csakhogy ez a Conte és a másik is áthelyztetett a P—i fogolytáborba.

Szóval a bizonyosság rosszabb volt a bizonytalanságnál Sabinának csak a további szomorkodásra és álmodozásra lett oka.

*

A sottotenentének némileg fúrta az oldalát Sabina érdeklődése az ellenséges Conte iránt.

Persze, amennyire hazafiui és férfiúi hiúságát bántotta ez, épannyira jó volt társalgási témának reki Sabinával.

A sottotenente hazakisérte kantinzárás után Sabinát és közben a „Conte“-ról beszéltek:

— Csak nem akar szóbaállani egy ilyen osztrák majommal? -— szurkálódott a sottotenente.

— Különb katonák, mint maguk! — vágta vissza Sabina. — Eddig még csak futottak az osztrákok előtt és az egész világot telesírták segítségért. Most sem győzték le őket, csak kiéheztették.

Ilyen hangon folyt a társalgás Sabina és udvarlója, a sottotenente közt.

Aztán nap-nap mellett így csipkedték egymást. A sottotenente, hogy Sabinát bosszantsa, így szólt:

— Én azt hiszem, maga csupán kitalálta nekem ezt az egész Conte-históriát, hogy ugrasson és különcködjék.

Sabina dühösen, pergő nyelvvel bizonykodott és csipkedte vissza a sottotenentét. Annál inkább, mert Sabina már-már ott tartott, hogy szinte nem is a Conte és álmai érdekelték, csak az, hogy bebizonyíthatná a Sottotenentének, hogy nem füllentett.

Hát egy este Sabinax osztériájuk előtt éppen bucsuzkodott a sottotenentétől.

Amint eközben a sötét uccáról bepillantottak a lámpafényes ivóba, a söntésasztaltol két férfi fordult el és jött kifelé. Semmi feltűnő nem volt külsejükön, legföllebb az, hogy porlepett volt a ruhájuk, mint akik hosszú utat tettek gyalogszerrel. Az egyikre, egy magas, szőke alakra, az ajtóban teljes fénnyel esett rá a lámpavilág.

Sabina egyszerre mindenről megfeledkezve markolt a sottotenente karjába:

— Madonna! — mutatott a magas, szőke férfira az osztéria ajtójában. — Ö az! Megismertem! No lássa!

— Csakugyan? — riadt rá az idegenekre a sottotenente. — Hát akkor ezek szökevények!

A következő pillanatban a Sabina évődő udvarlójából a kötelességtudó katona, vagy talán egy kissé a hiúságában sértett férfi lett. A szuronyos olasz poszt húsz lépésre cigarettázott az osztéria mögött. A sottotenente revolverét rántotta elő és odakiáltotta az őrt.

Már késő volt Sabina minden közbelépése . . .

És késő volt minden önvádja, hogy őt árulta el, álmai tárgyát.

Ö Madonna! így viszonozta neki, hogy valamikor oly szíves volt hozzá, hogy most őt, mint szegény eltévedt menekülőt, ő adta a szuronyos őr kezére, aki tovakísérte az éjszakában . . .