Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-08 / 49. szám - Tersánszky J. Jenő: Őt árulta el!
ÓTÁCULTAElJ IRTA: TIItAM/HY J. JENŐ abina arról volt nevezetes, hogy nagv osztrákbarát. Sabinának pedig ez a rokonszenve nagyon rossz időt választott masának. Tudniillik közben tört ki a világháború. Tehát ez a rokonszenv veszedelmet is hozhatott. A Sahina szüleinek osteriával összekötött vegyes kereskedése volt egy kis eldugott piemonti faluban. A háborús embervándorlás alatt sok idegen is megfordult a faluban s nem lehetett tudni, kinek a fülébe iutnak olvan hazafiatlan kijelentések, amilyeneket Sabina hangoztatott. Például Sabina meg volt győződve, hogy az osztrákok és a tedescsik fognak győzni a világhá borúban és Itália talán megint a régi, gviilöletes osztrák iga alá kerül. És a többi, meg a többi. .. * Természetes, hosv a Sahina vélekedései nem voltak ok és előzmények nélkül. Sabinának egvik nagybácsija Bécsben lakott. Mikor Sabina hazajött az intézetből, a nagybácsija éppen látogatóban volt otthon és aztán elvitte Sabinát magával a császárvárosba, világot látni néhány hétre. Ez maradt Sabina életének legnagyobb, legragvogóbb élménye. A kis piemonti falu unalmában Sabina minden álma a nagyszerű császárváros körül szállongott. Még azon a gyorsan pergő, édes olasz nyelven is órákat tudott mesélni Sabina otthon, barátnőinek a császárváros csodáiról. Többek közt magát a császárt is látta Sahina, egy szédületes, katonazenétől és ezernvi-ezer marcona osztrák harcos lábdobajától és üdvriadaltól harsogó parádé alkalmával. Ezek közt az élmények közt azonban volt egv kevésbé heroikus és pompázatos is. A legbecsesebb ez volt mégis Sabina forró lányszivének. Ez egy ártatlan kaland volt. Még így is, csak a Sabina legmeghittebb barátnője tudott csak róla. Egyszer Sahina Bécsben egyedül szaladt el nagybácsija lakájáról valami női apróságot vásárolni. Ahogy egvik holtból a másikba ment, észre sem vette Sabina, hogy eltévedt az óriás városban. Mikor rájött erre, természetesen meg kellett kérdeznie valakit. Konstáblert nem látott a közelben, tehát megszólított egy tisztes asszonyságot a járdán. Az asszonyság még csak az ucca nevet sem tudta megérteni, ahogv Sabina olaszosan selypítette a sok má’salhangzós német nevet. Tanácstalan, kétségbeesve hadartak tehát egymásnak, kiki a maga nyelvén. Ekkor mögöttük a kapuból egy magas, szőke elegáns úriember jött kifelé. Ahogy az asszonyság és Sahina tolmácsot keresve forgatták fejüket, a fiatal úriember nyilván megértette, miről van szó és megállóit. ő maga sem beszélte a Dante kiejtésével és szókincsével az olaszt, mindenesetre elég volt rá tudománya, hogy megértse Sabinát és Sabina őt. — Nagyon eltévedt, kisasszony! — mondta Sabinának. — Ez egész más városnegyed. Azt sem tudom hirtelen megmagyarázni magának, hogyan viszi oda a villamos. Ellenben ha beleegyezik, szívesen elviszem haza a kocsimon. óriáskerekű giggre mutatott Sabinának, ami ott várt a járda szélén. Közben pedig illendőképpen bemutatkozott. „Gráf“ — jegyezte meg Sabina támogatója nevének jelzőiét bemutatkozásakor. És Sabina tudta, hogy ez olaszul azt jelenti: „Conte“. Vagyis a kísérője előkelő nagy ur. Ez egy csöppet sem csillapított Sabina amugyis elég nagy zavarán, amivel az idegen kíséretét elfogadta. Sahina aztán, az idegen mellett, a gigg magas, keskeny íilé-én görgött hazáig. Tulajdonkép ez volt az egész. Az a néhány szó, amit hajtás közben beszélhettek, csupa semmitmondó kérdésből és feletetből állt. Az idegen csupa udvariasság és gyöngédség volt, de ezenföliil nemesen tartózkodó maradt Sabinához. Sabina piruló remegésének, a búcsú gyöngéd kézszorítá«ának s az idegen mosolyának emlékével maradt kalandjából. Az idegen arcát, alakját emlékébe tudta idézni azontúl is mindig Sabina, ha behunyta a szemét, akár fényképen látná. De természetesen nevét sem tudta meg soha. Sem egyebet felőle, mint, hogy „Conte“. Annál többet beszél róla Sabina képzelete. Egész regényeket, amik úgy kezdődtek: „Ha egyszer, véletlen, majd . . .“ És persze ennek a „Ha egyszerinek a lehetőségei olyanok voltak, mint az alkonyati, vagy hajnali félálmoké. * Aztán jött újra a falu unalma és vágyak és levelek a császárváros felé a nagybácsihoz. Mindezek közbe jött pedig a nagy világfölfordulás, ami mégsem volt elég hatalmas arra, hogy tovakavarja zűrzavarába a Sabina álmait a „Conte“-ról. * Sabina próféciái szerencsésen, sőt minden szerencsén túllőve, nem váltak be aztán népén. 1918-at írtak. Egy zegernyés, csatakos őszi napon nagy riadalom támadt a Sabina kis falujában. Reggel szálláscsináló olasz katonák jöttek a faluba. Ezek arról adtak hirt, hogy egész ármádia osztrák fogoly érkezik délre a faluba. A kolostorba fogják zárni őket. A kolostor a falu mellett már a háború éveiben kórházzá vedlett át és most üresen állt. Délben Sabina is ott várta a falubeliek tömegében a legyőzött ausztriácsik csapatát. Csupa tiszt volt. A falu előtt, a domb alján, még hallott furcsa, ropogós ütemű énekük. Az olasz katonák csak a falubeli népség előtt hallgattatták el őket. Úgy látszott, a foglyok már beletörődtek sorsukba.
