Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-08 / 49. szám - Kosztolányi Dezső: Mátyás menyasszonya

MÁTYÁS MENYASSZONYA

Ü

Suberszky Mátyás, a „Harc“ segédszerkesztőjeni délután át szokott sétálni a Kossuth Lajos-téren. Dupla gallért és lila nyakkendőt viselt, melybe egy ezüstkoponyát tűzött. Gomblyukában krizantém, orkidea-illattal. Akkoriban ez a divat járt. Mindenki az „élet herceg“ét utánozta, a tündöklő és börtönviselt angol költőt, ki padlót súrolt, bibliát olvasott s végül haldokolva tűnt fel puffadt bohócarccal a párisi boulevard-on. Tele volt a levegő varázsos regényességével. A magyar vidék se tudott szabadulni tőle. Sárosvár fiatalsága lázban égett. Itt, ahova egy hónapi késedelemmel érkezett a budapesti bon ton,

a

hátasa még erősebben mutatkozott, a sárosváriak nem hagytákmagukat, sok tekintetben le is pipálták a fővárost.

Mátyás kicsit szikráztatta agátgyürüjét a napfényben, aztán hercegi unalommal befordult az ákácokkal szegett kis utcába, ahol földszintes házak sorakoztak egymás mellé. Alakja bágyadtan imbolygott, Chopint játszották a sárosvári lányok, sok érzéssel és igen rosszul s a zongorajáték foszlányai kiszálltak a nyitott ablakon. Egy vendéglő a piritott hagymaszagát áraszotta. Villanygyújtáskor vezércikket irt a miniszterelnökről, kit nem ismert és haragudni próbált rá, kevés eredménnyel, uj pályaudvart követelt a városnak, leküldte a nyomdába a helyi költőnő izzó-szerelmes versét és — végtelen megvetéssel — fölvette a pesti telefont. Kilenc órakor átment a szinházba, az operett második felvonásához, melyet többször látott. Később a kávéházban ült le, átlapozott pár újságot, aztán belelógatta fejét a füstbe.

Gergely jött érte éjfél után.

— Mi bajod? — kérdezte, hogy az asztalához lépett.

— Semmi.

— Sápadt vagy.

— Igazán?

— Nagyon.

Mátyás érezte, hogy sápadt és erre még jobban elsápadt. A szemben lévő tükörben látta az arcát. Határozottan érdekes volt igy, sápadtan. Kicsit a haját is megigazította. így még érdekesseb volt. Gergely közben levetette felöltőjét.

— Mi történt? — kérdezte keményebben.

Semmi, igazán semmi.

— Kérlek, ne tiltakozz előttem. Veled valami történt.

Mátyás nem birta elképzelni, mi történhetett vele. Sajnos semmi sem történt. Gergely pedig egyre gyanakvóbban vallatta. Erre vállat vont és úgy, hogy maga se figyelt szavára, fáradtan bökte ki:

— Beteg a menyasszonyom — és a levegőbe nézett.

— A te menyasszonyod?

— Az.

— Hát neked van menyasszonyod?

— \

an.

- Hol?

— Budapesten.

— De csak nem súlyos beteg?

— Tüdőgyulladás — mondta vontatottan.

— Azért nem kell mindjárt megijedni.

— Nem kell megijedni, — szólt Mátyás, most már ingerülten — negyven fokos láz és egy gyenge tizenhat eves lány. Nem kell megijedni. Igazán kedves vagy.

Rágták az ópiumos cigaretták arany szopókáját, hallgatták, virrasztották egymás mellett. Mátyás néha mondott egy aforizmát, melynek maga se tudta az értelmét. Gergely később hazakisérte a kapujáig. Itt még azután szólt, hogy legyen nyugodt, nem lesz semmi baj.

Délelőtt ászaladt hozzá, érdeklődni a menyasszonya állapota iránt. Mátyás fölült az ágyban, dörzsölte a szemét és gondolkozott, miről is van szó. Már nevetni akart, fölnyitotta a száját, hogy szóljon, de akkor rátekintett a kedves fiúra, ki ijedten várta a feleletet. Soha eddig szeretetet, tiszességet, jóságo nem érzett maga körül. Keserűen legyintett a kezével. Nem is ábrándította ki. Kertelő választ adott. Hogy még nem jött sürgöny.

Künn az utcán azonban őt is elfogta valami édes szorongás. Egyedül, egészen egyedül járkált az emberek közt, egy titokkal, melyet most már világért sem árult volna el senkinek, egy hittel, egy vallással, a szenvedés pedig, melyet arcára erőszakolt, mint maszkot, lassankint gyengéd illetéssel a szivéig ereszkedett és azt is betakarta, egészen. Észrevette, hogy az utcákon sürgönyhordók járnak, gyors kerékpárokon, kik jó és rossz híreket hoznak és visznek. Mindegy, csak hozzanak és vigyenek, az édes is jó, meg a keserű is, csak hozzák és vigyék a változást, az életet. A házakhoz támasztott kerékpárok előtt sunnyogón leste a sürgönyhordókat, mint éhes diák a pénzes-postát. Semmi, semmi, semmi. Milyen jó lenne pedig egy sürgöny. Akkor mindjárt elutazhatna. Egyelőre csak vitte a lába kifelé, nézett afc égre meg a földre, még ebédelni is elfelejtett. Ilyen lelkiállapotban nem is lehetett ebédelni. Leült egy padra. Most látta, hogy már a városon túl van, a kálváriánál. Itt kissé megkönnyebbült, levette a kalapját is, boldog volt, hogy háta mögött maradt minden, ami untatta. Csak igazán történne valami. Annyira szenvedett ettől a vágytól, hogy rosszul lett, határtalan türelmetlenség gyötörte, hogy legalább pár napra szabaduljon ebből a fészekből, kicsit föllélegezni, körülnézi a világban, mindegy, milyen címen, az élet vagy a halál nevében, csak el innen. Fölugrott a pádról, a városba ment és csomagolt. Némán lépett be barátjához. Nem sokat kellett magyaráznia. Gergely mindent megértett szó nélkül is, átölelte, azt mondta, hogy legyen férfi. Mátyás erős volt, csak arra kérte még, diszkréten kezelje az ügyét és elutazásáról senkinek se szóljon. Gergely meg is tette kötelességét. Egy szót se szólt, de a sárosváriak másnap mindent tudtak. Harmadnap, pedig, hogy visszaérkezett, csöndes részvéttel fogadták.

Különösen az indította meg a várost, hogy úgy viselkedett, oly egyszerűen, mintha egyáltalában semmi se történt volna. Csak lila nyakkendőjét cserélte föl feketével. Naponta megjelent a színházban, a vendéglőben, este sétált a korzón, többnyire egyedül. Mindenesetre kevesebbet beszélt, mint annak előtte. Hallgatta a vádakat, szótlanul. Ismerősei kíméletesen magára hagyták. Nem hozták eszébe a szomorú esetet, a friss sebet nem akarták feltépni, a kiváncsiak se mertek érdeklődni, pedig nagyon szerettek volna a menyasszony kiléte és a temetés körülményei iránt. Az volt minden, hogy melegebben szorították meg a kezét és valamit morogtak, amit nem értett. Ha pedig olykor-olykor mégis akadt valaki, aki közelébe próbált férkőzni, minden fölvilágositást megtagadott. Minek arról beszélni, istenem, minek?

Hogy pár hét elmúlt, mégis sokakat aggodalomba ejtett az elvonultsága. Különösen az asszonyokat. Attól tartottak, hogy amilyen túlzott, még valami bolondságot követ el s nem tehetett olyan semmiséget, hogy ne találIrta: Kosztolányi Dezső