Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-08 / 49. szám - Vozári Dezső: A trabuco vértanúja

ják jelentősnek. Ha kérdezték, hogy és mint van, szára­zon azt felelte, .hogy jól van, egészen jól. De mennyi minden lappangott ebben a válászban. Ezért figyelmessé tették a patikus-segédet, hogy ne adjon neki mérget. Egy leány látta, amint a mezőn sétált, a vasúti sinek mellett. Gergely pedig felfedezte, hogy az éjjeli szekrénye fiók­jában töltött forgópisztolyt rejteget. Sikerült kicsalnia, igen ravasz fogásokkal. Mátyás odaadta s kívánságára bessületszavával fogadta, hogy nem szerez újat. A társadalom mindent elkövetett, hogy megmentse. Gyakran hívták lányos házakhoz uzsonnára. Ilyenkor Mátyás egy zsölyébe süppedt, valamely kevéssé világos sarokból nézte a boldog fiatalságot s mosolygott is a lábbadozók halvány mosolyával. Asztalbontás után öreg urak veregették a vállát, megropogtatták a csontjait és magyaros közmondásokat edéztek, ejh-hajh, az életről, az időről, mely szomorúságot és örömet egyformána eltüntet és minden sebet behegeszt. Kávéházakban is látták. Egy széplelkü festékkereskedő pünkösdkor pezs­gőket nyittatott, Mátyás mellé intette a cigányt és egye­nesen az ő fülébe muzsikáltatta a szomorú füzekről, meg a sirhahnokról szóló nótákat, melyeket pillarebbenés nélkül hallgatott. Érezte, hogy mindenki szeme rátapad. Az öregebb hölgyek lorgnon-jukon át figyelték. Láttad, meg se mozdult, egy könnyet se ejtett, csak kiitta a pezsgőt és poharát földhöz vágta. Hajnal felé ment haza innen. Elhaladt a városi park mellett, hol a bodzafák bujálkodtak, nehéz, érzéki, majdnem állati szagokban. Sok mindenféle illat vegyült össze. A szerb-templom felől a szél orgonák és olajfák parfümjét sodorta. Úgy ontotta fűszerét a tavasz, mint a drogéria Mátyás a részegek fontoskodásával elmélkedett az életről. Ha számot vet magának, tulajdonképpen meg van elégedve, a pesti ut óta nem érzi magát oly egyedül, érdekli ez is, az is, úgy találja, hogy még itt is lehet élni, valahogy. Sokszor uj színben mutatkozik be a világ is, akár csak diákkorában. Ami a halált illeti, az bizony meglehetősen szomorú dolog. Szent Jób mondja, hogy az élők úgy emlékeznek vissza a halottak arcára, mint álomban látott képekre. Aki élt és meghalt, éppenugy nincs, mint aki nem is élt. Mind a kelten egyformák. Az ő menyasszonya is. Végre mindenki úgy segít magán, ahogy lehet. Végig ment az udvaron, hol vékony fák fáztak a hajnali holdfényben, kezében a kulccsal botor­kált a csigalépcsőn, föl a hónapos-szobájába. Innen nehéz lenne lecepelni a koporsót, gondolta és újra a menyasszonyán járt az esze. Amint lába alatt dobogtak a korhadt falépcsők, már félni is kezdett, komolyan s örült, hogy fölért és kinyitotta az ajtót. — Szegény — mondta fanyarul, mikor az ágyára iilt, úgy, hogy nem tudta, kire is érti, — szegény — és könnyel telt meg a szeme. Mint „saját kiküldött tudósítónk“ jelenti, Ayanionte, spanyolországi városka tanáesa elhatározta, hogy díszes emlékszobrot állitatt a hebység nagy szülöttjének, Rodriguez de Je­­reznek a dohány felfedezőjének. Ne siessük el a dolgokab, hanem vegyük őket inkább szépen sosjuk­­ban. Ayanionte békés kisváros, mely­nek élete eredménytelenül, szenzá­­ciótlanul pereg le Spanyolország déli határán. Lakói temperamentu­mos és mégis szelíd szenyórók és szenyórák, kereskedelemmel, kézmű­vességgel és bortermeléssel foglalkoz­nak. A tülekedő világ zaja nem ér el idáig, béke és megelégedettség ütöttek itt sátrat. Ayanionte polgá­rai a légynek sem ártanak, leszámít va azt a, néhány bikát, melynek vére elfolyik a vasárnap délutáni aréná­kon a hősi kultusz és a nemzeti tra­díció dicsőségére. Különben alig tör­ténik itt valami. Az egyvágányú va­sút elhozza a madridi újságokat, amikben oceánrépülésekről, osztály­harcról, diktatúrákról esik szó — mindez azonban oly távoli és meg­foghatatlan és valószínűtlen, hogy vacsora után nyugodtan napirendre lehet térni felette. Ayamonta tehát él és virágzik. A világszerte elszórt kisvárosokban van valami közös vonás. A szüklátó­­körüség nemzetközisége ez és azuna­­lom szolidasitása. Az emberek szü­letnek, felnőnek, dolgoznak, korán kelnek, korán feküsznek és meghal­nak Ayamontéban éppúgy, akár Füzesabonyban. Prófétának lenni soha és sehol nem volt túlságosan lukrativ mesterség. Füzesabonyban sem az és Ayamonté­ban sem. A legokosabb még amit a vatesz ilyen helyeken tehet, hogy sürgősen elhalálozik s egyéniségének, valamint jelentőségének értékelését nyugodt lélekkel rábízza az úgyneve­zett hálás utókorra. Hogy ez igy van talán nem is kell külön bizonyítgatni, mint ahogy cso­dálkoznivaló is kevés akad ezen. A próféta Columbus Kristóf, hogy őfel­sége a kisály lábai elé rakja új­kori Kánaánt, az uj Indiákat. 1492-t írtak, Rodriguez de Serez 35 eszten­dős volt akkor, mikor a „Santa Ma­ria“ néhány vitorlával és néhány hónapra való elemózsiával elindult a hullámok és a halál birodalmába. Rodriguez marcona férfi volt, teste­stül lelkestiil tengerész, aki ismerte az életet s nem félt szembenézni a pusztulással sem, ha az úgy közelí­tett hozzá, mint ahogy stramm férfi­hoz közelítenie kell a halálnak, nyílt sisakkal, szemtől-szembe, lovagiasan. Columbus nagy feladatot vállalt, meyhez kipróbált munkatársakra volt szüksége. Nem csoda, ha válasz­tása Rodriguez de Serezre esett. A „Santa Maria“ hónapokon át és egyre remény telenebbül hánykoló­dott a nyugtalan, haragvó tengere­ken, melynek ismeretlen régióiba merészkedett az ember. Vihar tépte a vitorlákat, eső verte a gyengülő köteleket, de a „Santa Maria“ ment, ment előre . . . inig Kolumbus végre elkiálthatta az emberiség történeté­nek legdiadalmasabb szavait: Föld! Föld! Rodriguez de Serez is bejárta az uj Indiákat, amiket később Amerika néven könyvelt el Europa a „tarto­zik“ - rovatba. Uj emberfajtával,

Next

/
Oldalképek
Tartalom