Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-24 / 47. szám - Kodolányi János: Kati bucsut vesz
asszony s olyan magasról nézett rá, úgy megvillantotta gyűrűi pompáját, mintha a Dunasor egész kivilágított lámpafüzérét hordta volna az ujján, nyakán és karján. Szoljglíltál valahol? Zsidónál? Jobb népeknél? Mert nálunk nem esznek kósert, mi nem csináljuk. Vagy szolgált már olyan helyen? — Ne... nem ... — hebegte Kati alig hallhatóan. — Hát hol voltál? — firtatta a nagyságos asszony, hol tegezve, hol magázva Katit, nyilván mert nem tudta, milyen a szellemi nívója. — Csak egyszer ... izé ... Pesten az apámmal... egy napig... S Kati szemében, mely hasonlatos volt a réten legelő birka szelíd szeméhez, kigyult egy percre a csodálatos város ragyogásának némi halvány visszfénye, azonban rövidesen ki hunyt. — Szeretem az olyan lányt, fiam, akit még nem rontottak el. Téged még lehet tanítani. Lehet vezetni. Nem raffinirozott ki még az egész világ. Majd betanitlak. Reggel fél hatkor felkelsz, érted, fiam, addig kialhatod magad, kipucolod a cipőket, befütesz a hálóban, tüzet raksz a konyhán, fölteszed a reggelit, elmész ... S a nagyságos asszony hosszu-hosszu litániát mondott el a reggeltől estig elvégzendő teendők, kötelességek soráról, szegény Kati meg csak hümgetett, rázta a fejét s nem hallott, nem értett az egészből semmit, csak annyit látott, hogy most már ez a szép nő fog neki parancsolni életrehalálra és nem látja az otthoni dombokat, hanem ezeket a csillogó edényeket, nem hallja a mostohaapja nyersen rekedten hangzó káromkodásait, a megszokott szidást, hanem a nagyságos ur meg a nagyságos asszony kemény parancsait, nem vackol le esténkint a szalmazsákra a sarokban, hanem a cselédszoba előkelő ágyában fog feküdni s paplannal takaródzik... — Este még aprófát kell csinálni, érted, hogy reggel legyen a fűtéshez... Aztán engem úgy kell szólítani, hogy nagyságos asszony, érted, az urat meg nagyságos urnák ... —fejezte be a szép asszony s ezt már jól az eszébe véste Kati, a fát meg a titulust, mivelhogy ezt legutoljára mondta a nagyságos asszony s erre mégis csak azt kellett felelni, hogy: — Igen... — mert a bátorsága már alig pislogott egy kicsit. * Katit azonban a könnyek özönvize öntötte el már az első este, mikor az urék vacsoráztak odabent, ő egy kis széken üldögélt a tűzhely előtt. Katinak egyáltalában semmi érzéke nem volt a szép konyhaedények, a vakító polcok iránt, nem ejtette ámulatba a cselédszoba sok kényelmes és tiszta berendezése sem, pedig az csakugyan olyan volt majdnem, mint egy úri szobáé. Katit mindez inkább nyugtalanította, zavarta, megrendítette, mint elbájolta. Akárhova nézett: villogó, ragyogó tisztaság, rend, előkelőség, hideg ésszerűség és gondosság, mint abban a kórházban, ahol egyszer az anyja feküdt régen s ő meglátogatta. Kati lehorgasztotta fejét, hallgatta a tűzhely duruzsolását, könynyein keresztül nézegette a köténye pettyeit, még-megrázta a fejebubjára gyömöszölt kontyot, szívta az orrát, fűre a vinnyogás szakadt fel néha laposra szorított melléből s esze is bizony nem tudott más gondolatokra szabadulni mint az elcsendesedett nógrádi falura, az anyja szikkadt, ráncos árnyékalakjára s mostohaapja káromkodó, rekedt szavára. Milyen messze vannak tőle ezek a kedves dolgok! Látja-e még valaha őket? Nem éri-e valami szörnyű pusztulás valamennyit őnélküle? Végül is a nagy rettentő busulásban, ami hamar erőt vett rajta akkor is, ha nem beszélhetett s itt igazán nem volt kivel szót váltani, de álmos teste is a szalmazsák után kívánkozott, sőt, amikor elérkezett a halaszthatatlan lefekvés ideje ,egyenesen borzadva nézte fehér vánkosait, piros Fritz Bongratz, német úszó, futó, ugró és korcsolyázóbajnok, akinek mindkét karja amputálva van, most kapta meg a német sport-érdemker észtét. „Dél“. M. A. Bazovsky rajza.
