Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-24 / 47. szám - Kodolányi János: Kati bucsut vesz
Kati búcsút vesz Irta Kodolányi János A nagyságos asszony gyűrűi olyan félelmetesen ragyogtak, amikor fehér karjait a hajához emelte s a szeme is olyan rettenetesen értelmes volt, szinte a vesékbe látott vele, pedig nagyon szelídnek látszott s hosszú szempillái alól meleg-barnán mosolygott, mint az érett gesztenye a meghasadt burok közül. Virágos pongyolája alatt kedvesen bújtak meg ruganyos idomai s lába kicsiny cipőben szinte kacagott, sőt a cipő is olyan finom volt, olyan pókhálószerüen vékony és könnyüpiros, hogy Katinak még az ujja hegyére is bajosan ment volna fel és még ott is rongygyá szakadt volna. De mégis mindezek ellenére volt valami a nagyságos asszonyban, ami Katit nyugtalanította, amitől ösztönösen félt, ami bizalmatlanná tette ... Kati ezt nem tudta volna megmagyarázni magának, inkább konokul lesütötte a szemét és hallgatott, alig lehetett kihúzni belőle egy-két szót. Aztán a konyha ragyogó rézedényei is olyan idegenül villogtak a falakon, s a polcok ragyogó fehérre súrolt deszkái, a tűzhely nikkelgombjai és korlátja... Valóságos masina volt ez a tűzhely, komoly, imponáló, fekete. Kati elgondolta, hogy itt lesz az ö izzadságom munkájának a színhelye, ebben a konyhában fogja immár leélni napjait, mert itt az ősz, otthon sok a kenyérpusztitó, rossz volt a termés s mostohaapja, akinek öt gyereke van s az ő anyját is harmadmagával vette el tavaly, kijelentette, hogy nem győzi a naplopókat kenyérrel... Kati hát ezután itt fogja súrolni, mosogatni, smirglizni és vixolni a konyha gyönyörű rideg berendezését, ennek a szép nagyságos asszonynak a felügyelete alatt, aki olyan szelíden szól hozzá s olyan meleg-barna a szeme s mégis van benne valami nyugtalanító és félelmetes.. — Hát aztán voltál már valahol? — kérdezte a nagyságos asszony zengő hangon, igen leereszkedő nyájassággal. Kati csak a kötényét gyürögette, sápadozott, majd a kendője csücskét huzogálta, amely amúgy is eltakarta kerek arcát és alacsony komiokát, mintha gyilkolt volna s nem akar senki képébe nézni. Kati sváb volt, sváb és a nógrádi hegyek közt ringatták bölcsőjét, tömpe, vastag orra azonban tót apára vallott, aki valahol megrabolta Kati anyjának szerelmét s hütleaül elhagyta azután. Egyáltalán Kati képe olyannak látszott, mintha elölről a]aposan és csúnyán beletenyereltek volna és minden laposra nyomódott rajta. Laposra és széjjel. A hallgatása is olyan volt, mintha belényomták volna alacsony és lapos homlokába. a válaszokat. — Felelj hát, fiam, — szólt szigorúan a nagyságos A Karpathenverein Lajos-menházának augusztus 18-iki avatási ünnepélyén leplezték le néhai Konrády Lajos kanonok emlékművét.
