Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-11-17 / 46. szám - Nagy Endre: Egy kis vigasz

Most a kietlen kávéházakban ülnek és várnak. Pár évvel ezelőtt még könnyebb volt a sorsuk. Akkor még legalább azok az ékszereik voltak meg, amik kedves em­lékeket jelentettek számukra s amiknek eladásáról hallani sem akartak. Ó, hová lettek ma már ezek a pecsétgyűrűk, nyakláncok, diadémok? Az európai és amerikai kapzsiság potomáron vásárolta össze s a piacra dobta őket. Egy ideig érdeklődtek a diaszpórában élő oroszok iránt, sajnálkoztak rajtuk és vigasztal­ták a szomorúakat. Ma mindenki megfe­ledkezett róluk, a világ saját bajával van elfoglalva és különben is: a szenzációk sohasem tartanak sokáig Mert ezerkilencszázhuszonkilencben igazán nem nevezhető szenzációnak már, ha a cári testőrség délceg hadnagya kö­zepesen kereső előtáncos az Esplanade­­ban, vagy hogy a moszkvai törvényszék főügyésze házaló lett, aki imbolygó lép­tekkel járja a szürke bérházak lépcső­millióit s szagos szappanokkal meg kebel­duzzasztó szerekkel kereskedik. A nőik, Sonják, Annák, Tatjánák, aránylag gyorsabban ocsúdtak fel a sors­harag knockoutjának dermetségéböl, el­vegyültek Európa lármás életében; ha akadt valamilyen munka számukra, akár­milyen, — szívesen elvállalták s most a kattogó Írógép előtt, a dancingok ki­­számitottan érzelgős tangómuzsikái mel­lett álmodoznak egy elsüllyedt mesevi­lágról: udvari bálokról s a trojka csilin­gelő melódiáiról. Sokan vannak, tele van velük a világ, mindenfélék: szőkék és feketék, szépek és csúnyák, öregek és fiatalok, szorgal­masak és lusták, oroszok, emberek. A végzet baljóslatú átka zug a fejük felett. Sohasem tudtak vagy mertek lé­pést tartani a világgal, száz évvel kul­logtak mögöttünk az oroszok s most leg­alább száz évvel loholnak előttünk, ma­gasra tartott gyilokkal és fáklyával a bosszú és fanatizmus sötétségében. A bujdosó oroszok egyrésze hazament már s — mert mit tehettek egyebet? — az uj hatalom kenyerét eszik, másrészük ugy-ahogy mégiscsak elhelyezkedett a száműzetésben. Akik ezeken felül meg­maradtak Európában, azok életfogytig­lani kávéházra vannak elitélve. Ülnek és várnak. Ki ne ismerné őket? Ködös, őszi esté­ken összeülnek és remegő ujjakkal pen­getik balalajkáikat, a hangjuk borongó­­san száll a világban: „Volga, Volga ..“ A szomorúságuk több szomorúságnál: vi­lágnézet, hit, vallomás. Talán sohasem fognak többé szívből nevetni, elsorvaszt­ja őket a bánat. Már nem is disputáinak, nem védik igazukat, beletörődtek sorsukba, nem re­mélnek többé, elfáradtak, mint a gálya­rabok, akiknek nem hoz szabadulást se a hajnal, se az éjszaka. Ülnek és várnak. ... És egy késői kor mesemondó kró­nikása igy fog majd róluk bizonyára megemlékezni: „Szomorúak voltak, a kávéházban ültek és vártak; talán még most is szomorúak, talán még most is a kávéházban ülnek, talán még most is várnak, ha azóta meg nem haltak.“ Vozári Dezső. A Beach-muff a legújabb amerikai divatvivmány EGY KIS VIGASZ Egyik iró-barátom mesélte néhány hét előtt: ... Párisban, a Champs-Elysée-n, amely egyre jobban az amerikaiak ízlésére és számára épül ki, találkoztam egy régi pesti ismerősömmel. Én csak annyit tud­tam róla, hogy néhány év előtt kiköltö­zött Amerikába, valamelyik rokonához. Idehaza a legszűkebb jólélő pesti társa­ságnak volt a tagja, de apja, mint álta­lában egész Európa, tönkrement és leá­nya kiköltözött az Újvilágba, hogy ott próbáljon szerencsét. Üdvözöltem, ő megismert, buzdítására csatlakoztam hozzá és most már kettes­ben sétáltunk tovább a világ legszebb országutján. Rajtam az uj őszi felöltőm volt (és a pesti szabás Párisban a lon­donival vetekszik), sütött a nap, a tár­cámban száz- és ötvenfrankosokra vált­va duzzadt a havi fizetésem, az oldato­mon egy elegáns, fiatal amerikai hölgy — úgy éreztem, hogy az egész népára­dat engem bámul. Jól kihúztam magam. Hiszen tudod, a magyar iró .életében is kiragyognak néha a jólét illúziójának pillanatai. Egy ilyen pillanatot éreztem én akkor. Üdvözöltem, ő megismert, buzdítására metlenebbül éreztem magam. Ismerősöm elmondta, hogy odakünn egy gyár iro­dájában kapott állást; aztán a gyár tu­lajdonosa elvette feleségül és most ugyanabban a gyárban a férjétől heti

Next

/
Oldalképek
Tartalom