Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-17 / 46. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Irodalmi napló
négyezer dollár fizetést kap. Ez az ö tüpénze. Most azért jött át Párisba, hogy egy kicsit szétnézzen a divatszalonokban és boltokban, hogy mi van eladó. Amint ez a heti négyezer dollár rámzuhant, az én kis havi fizetésem úgy összelapult e roppant summa súlya alatt, mint a béka, amikor a gőzhenger alá kerül. És akármiről beszéltünk is, a szavában volt valami anyás fölény, valami egyoldalú biztonság és mindennel szemben valami nagyon magasból jövő lenézés; végül már úgy éreztem magam, mintha az Eiffel-toronnyal sétálgattam volna. Apropo, Eiffel-torony! Az Eiffeltoronyra azt mondta, hogy milyen „heréig“ és a Tuileriákra, hogy „csinos“. Én évekig készültem erre a nagy utazásra Pesttől Párisba, ő pedig csak úgy közbevetöleg mondta, hogy talán átszalad még egy-két napra Pestre, ha futja még az idejéből. De nem hiszi, hogy futja, mert rengeteg vásárolni valója van. Egy havi fizetéséről olyan könnyedén beszélt, mintha azt mondta volna, hogy mennyi a pulzusa, vagy hogy hányas kesztyűt használ. És nekem eszembe jutott, hogy ma reggel az én kis quartierbeli diákszállodámban mennyire megrökönyödtem, mikor a számlát megkaptam. Borzasztóul megdrágult itt minden! Séta közben véletlenül megálltunk egy utazási iroda előtt. A kirakatban ott voltak a Loire-völgyének gyönyörű reneszánsz-kastélyai és minden fénykép mellé oda volt irva, hogy mi az ára. Nem a fényképnek, hanem a kastélynak. Ismerősöm eltűnődve mondta: — Ejnye, jó volna megvenni az egyiket, mielőtt az amerikaiak mind szétkapkodják. — Megvenni? Minek?-— Hát hazavinni a köveket. Azok az antik kövek olyan sikkesek. És nálunk most nagy divat... No, majd kábelezek az uramnak, hogy vegyünk meg egyet... És most megyek ebédelni. Remélem, velem tart. Dehogy is tartottam vele. Valami mentséget makogtam és elmenekültem, mintha puskából lőttek volna ki. Rezignáltan mentem az én kis diák-vendéglőmbe, ahol most már tiz frankba kerül a menü, — amióta olyan rettenetesen megdrágult Páris. ... Eddig tartott iró-barátom elbeszélése. És amint most az amerikai nagy krachról olvastam, egyszerre eszembe jutott az egész história. Az asszony biztosan kábelezett az urának, de most már nem azt, hogy vegyék meg azt a Loirementi kastélyt, hanem azt a jólismert pesti szállóigét, hogy kueldj pénzt És mekkorát nézhetett szegény, mikor megkapta a férj válaszát: Nem kueldhetek gyere roegtoen Mert most már az amerikaiak is kezdik megtanulni ezt a távirati dialektust. És tekintve, hogy a legédesebb vigasz, a legkalóriadusabb táplálék, a legrobbantóbb hajtóerő mégis csak a káröröm: — egy kicsit ezzel is megvigasztalódhatunk. Nagy Endre. I KtBALOH, MŰVÉSZÉT Irodalmi napló Osvát halálára Más volt, mint aminőnek elképzelték. Akire először szegeződött rá démoni villogása szeme a hófehér hajkeretből, megzavarodva állt előtte. Úgy irták őt le rendszerint, mint jóságos, kedves embert, a fiatal irók nagypapáját, aki zsebéből cukrot osztogat a frissen felfedezett lírikusoknak. Nos, semmihez sem hasonlított kevésbé, mint az eféle „jóemberéhez, akinek puha mosolya a mindenbe belemenés készségét jelenti. Nem volt „kellemes“ ember, akivel könnyű elintézni a dolgokat: fejedelem volt, jéghideg és szenvedélyes, haragos és zsarnoki. Az irodalom fanatikusának képzelték. Az is volt, a Betű papja, aki hihetetlen tömegű olvasmánya között sem veszítette el érzékenységét minden jelző, minden interpunkció értékének felfogására. De ugyanakkor fölötte volt az irodalomnak s a tulajdon fanatizmusának. Felülről nézve önmagát is. A legelőitélettelenebb ember volt, gondolkodása ijesztően szabad, a nihilizmus szélein járó. „Minden gondolat előítélet“, hallottam tőle egyszer. Hofmannsthal, akinek halála nincs hasonlóság nélkül Osvát megrendítő végéhez, azt Írja egyik hátrahagyott gondolattöredékében, hogy minden ember magával visz sírjába egy titkot, annak a titkát, hogyan tudta elviselni és élni az életet. Osvát a gondolkodás szédítő havasi csúcsain járt. Mely csillag vezette, hogy oly megnemtévedő lábbal tudott lépkedni a meredélyben? Azt hitték róla, Osvát teljesen azonos a „Nyugat“-tal. Igazában a „Nyugatnak is fölötte állt. Nagyobb volt annál is. „Azt hiszi, — mondta egyszer — én mindent kitűnőnek tartok, ami a „Nyugat“-ban megjelenik? De azt kell hoznom, ami van.“ Nem esett abba a tévedésbe, hogy abszolút értékűnek tartotta volna a meglevőt. A „Nyugat“-tal szemben is megvoltak a titkai. Titokzatos ember volt, még csak azzal sem lehetett tisztába jönni, hogy mint szerkesztő, mely értékeket becsülte legtöbbre. Fiatal irók sokat törték ezen a fejüket. Volt, aki azt mondotta: „A sikeres írókat szereti.“ Más úgy vélekedett: „A jó stilisztikát becsüli a legtöbbre.“ Akadt olyan is, elutasított fiatal költő, aki úgy fejtette meg a rejtélyt, hogy Osvát az elegáns keresztény írókat kedveli. Osvát példátlanul rugalmas és mondhatni divinációs kritikai érzéke, amely Gellért Oszkár szép szavával élve, mint a csillagász, annyi csillagot szólított először a nevén, természetesen fölötte volt ezeknek a szánalmas naiv formuláknak. Az olvasás és szerkesztés zsenije volt, nem hiszem, hogy akadt párja Európában. Mi tette azzá? Rendkívüli fogékonysága, éles, mondhatnám túlélés esze (amely fogalomzavart tudott megállapítani ott is, ahol nem volt) és példátlan belső függetlensége. Sokkal több irói hírnévnek volt a születésénél, sőt nemzésénél, semhogy egy iró ismert vagy teljesen ismeretlen volta meg tudta volna zavarni ítéletét („Irodalom és irodalmi élet nem egy“, irta egy aforizmában), de, ami éppolyan fontos, tudott nem törődni a népszerűségével is. Igen, Osvát egyik titka a ridegsége volt, az a szent ridegség, amellyel tekintélyes embereknek is visszaadott kéziratot, ha szerinte nem ütötték meg a „Nyugat“ színvonalát. Ez a ridegség, amely dermesztővé tadott válni, ha kellett, őrizte a „Nyugatot. S már látom a leplezhetetlen titkos örömet stréber, szorgalmas irócskák arcán, akik tudják: Osvát meghalt, most már jön az ő korszakuk; Osvát meghalt, s akárki lesz az utódja, most a mellékszempontok kora jön, jó összeköttetések, a kedves fiuk kora, akikről jót mondott ez vagy az, vagy akik jót mondtak erről vagy arról, a korrupció kora. Külseje olyan volt, mint egy szerzetesé (híres, kiváló rabbiktól származott), belül azonban a szó legmagasabb értelmében fejedelmi lélek volt: parancsoló, fölényes, tiszta. Szkepszise olyan magasságokban járt, amelyek már költőiek; igen, azt hiszem, gondolkodásának szabadsága tette őt a költők rokonává, költővé is. Mert ez a szkepszis nem volt egyéb, mint a teljes belső szabadság korrelativuma. A tanítás, amelyet talán legtöbbször hallottam tőle, ez volt: „Nem értem, — mondta csodálkozva — mi élvezet van az írásban, ha valaki lemond a megalkuvásnélküli kifejezésről? Miért vállalni az Íróság nyomorát enélkül?“ Pár hónappal ezelőtt jártam utoljára a lakásán, ahol hatalmas hegyekben álltak a sárguló versek és novellák és beküldött könyvek. „Szaporodtak-e a kéziratok, mióta itt jártam?“ — kérdeztem. — Válaszul Kiss József „A szfinksz“ című versét idézte, amelyet legjobban szeretett e költő müvei közül: „A homok már övig ér neki, maholnap egészen betemeti, mit bánja a szfinksz!“ Mosolyogva megjegyeztem, hogy mily jellemző rá ez az idézet, ha egyszer írni fogok róla, engedelmével citálni fogom. „Majd rövidesen alkalmat adok rá, hogy írjon rólam“, — felelte. Komlós Aladár
