Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-10-13 / 41. szám - Bónyi Adorján: Az új ember

AZ Ú3 EMBER — Elbeszélés— Irta* BÓNYI ADORJÁN I. Megjárta a világháborút. Fiatal fejjel. Mégis itt-ott ősz szálak csapzották a haját, amikor hazakerült. Ezeket bizonyára az orosz hadifogság szövögette reá. Mint mikor egy nagy, fekete pincében eltéved az ember, bolyong, ver­gődik, aztán kimászik a homályból, arca sápadt a nap­fényben és válla, feje teteje tele van vén pókhálóval, mi­ket a sötétség, ez a csufképü öregasszony kötözget gono­szul hideg magányában. Hát ez volt tulajdonképpen egész élete. Mert ami azelőtt volt, az első ifjúság, elmúlt, elröpült, akár egy virágba borult táj, amelyet rózsaszínű derengés­ben látott egyszer az ember. Aztán soha többé. Megke­resni sem lehet mégegyszer. Csak emlékezni rá. Utánia jött a nagy zivatar, amelyben emberek, karrie­reik, reménységek, tervek, kultúrák, országok úsztak el a semmibe. Öt azonban ez a roppant vihar nem nyütte el. Csak megváltoztatta. Mintha tetőtől-talpig megfürdött volna a sárkány vé­rében. Valaha kedves, komoly, gyengéd, vidám embernek indult. Még ifjú­sága idején, mely tele volt jószán­­déku iparkodá­­soik és édes köny­­nyelmüségek vál­takozásával. Azután haza­jött, keményen, elszántan és söté­ten. Most már él­ni akart, minden­áron csak élni, jól élni, kárpótlásul; és ezért a célért nem ismert szá­nalmat, kíméletet, felebarátot. Uj ember lett Szombati Lajos. II. Juliánné Ömél­tósága vacsora u­­tán kissé tovább maradt együtt az urával és a leá­nyával. Egy és más dolgot még meg kellett be­szélni a holnapi estélyükre vonat­kozólag. A méltóságos ur — nagy motor­gyár hatalmas ve­zérigazgatója, voltaképp a tu­lajdonosa — jo­viális ember volt, tele életkedvvel és rajongással. Boldog volt, ha esténként odaha­A pápa újonnan megnyílt lakosztályának egyik szép szalonja. za elbeszélgettek vele; a felesége mindig korán tért nyu­govóra, ideges, beteges, szótlan és szomorúságra hajló asz­­szony volt; a kisleánya — no, már nem is kicsiny, közel tizenkilenc éves — inkább az apjára ütött, csak nála még rajongóbb, még álmodozóbb: talpig gyermek. Tehát Julián ur kedélyesen részletezte a holnapi es­tének a reménységeit. Minthogy szerette az életet, szerette a fényt és a pompát is és büszke volt rá, ha különös disz­szel vehette magát körül. Talán nem is hiúságból; inkább életmüvészetből; azzal az örömmel, hogy másokat is, noha csak egy éjszakára, elláthat, körülcsipkézhet a maga rop­pant gazdagsága gyönyörűségeivel. Megbeszélték újból a menüt, azt, hogy a szolgahad hogyan legyen a termekben beosztva, hogy mikor rakják szét a házi kertészetükből hozott rengeteg pálmát, virágot, hány órakor szállítsa az édességeket Gerbeaud, milyen sorrendben és milyen évjáratú italok kerüljenek felszol­gálásra. Végignézték mégegyszer a vendégek névsorát is. — A tavalyi társaság, — mosolygott Julián ur. —­­Érdekes, hogy a világ egy esztendő alatt alig változik. Itt látom Eszter né­hány uj gavallér­ját. Helyes. Az én embereim is itt vannak, igen, rendben van. Csu­pa régi, derék fic­kó, a gyárban jó hasznukat ve­szem, egy bálon talán kevésbé. Mindegy, ezzel tartozom nekik. Igaz, itt van köz­tük egy... Ez uj legény. Ez a Szombati. Erről még nem tudom... Elkomolyodott, füstölögve szívta a szivarját, félre­tette a vendégek listáját. — Ez... hm .. furcsa ember — dörmögte inkább magának. — Né­ha majdnem kel­lemetlen. De egy esztendő alatt osz­tályvezető lett ná­lam. Érti a dol­gát. Dolgozni tud. Csupa tehetség. Erről az oldaláról nézve — tetszik nekem. De van benne valami... tudja Isten, vala­mi elszántság, va­lami olyan kímé­letlenség ... nyers és brutális, úgy érzem néha, hogy egy haramia áll

Next

/
Oldalképek
Tartalom