Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-10-13 / 41. szám - Bónyi Adorján: Az új ember

Péter Mihály, a szlovenszkói református magyarok uj püspöke. velem szemben. Majdnem — Ju­lián Öméltósága elmosolyodott — majdnem félek tőle. S mert úgy gondolta, a leg­gondosabb és leg­­szeretöbb apák közé tartozik, hir télén a leányára nézett és azt mondta: — Vigyázz. Nőtlen. Nem sze­retném, ha... Eszter elnevet­te magát, édes, nyugodt, könnyű és tiszta gyermek­nevetéssel: — Ugyan, papa. III. Szombati végig­sétált az óriási, fényben úszó ter­meken, a nagy­részt idegen, pa­rádés sokaság kö­zött. Olyan moz­dulatlan, komoly, elszánt arccal, mintha csak a gyár géptermén menne keresztül. Aztán egy sa­rokban megállt és visszanézett. Igen, ez az élet. Ez a méltó keret egy rátermett em­ber élete köré. Ebben a pilla­natban eszébe ju­tott az, hogy an­nakidején embert ölt, amikor elmenekül4- a szibériai fo­golytáborból. Hiszen ez a kép azóta sem szakadt el tőle, mindig vele volt, benne volt az agya legmélyén, a legki­sebb vérsejtecskéjéiben is, szakadatlan. De -most szokatlanul élesen állt eléje. Mintha tegnap történt volna. Amint aiz őr, már künn a barakkon, hirte­len, váratlanul megfordult a sétájában. Furcsa, vizes hó esett, fekete éjszakai szél vágta telimarékkal. Nem volt fény semerre és nem volt árnyék. Csak az a szuronyos ember, meglepetten. Ö akkor nekiugrott. A«óta megérti a vadállatok csodás, gyilkos, gyönyörű lendületét. Ha a két keze nem lett volna elég, talán akkor a fogával tudja ket­témarni a torkát. Csak egy hang ne hallatszék... Aztán ott állt felette, egy hosszú pillanatig. A szél már söpörgette rá a havat. És akkor az ö szive iszonya­tosat dobbant. De csak egyetlen egyszer. Aztán mintha a-z a rettentő, jegestengeri szél utat talált volna a belse­jébe és szórná, szórná oda is a havát. A nagy szivdobba­­nás elmúlt. Utána hihetetlenül nyugodt lett. Ebben a perc­ben meghalt ben­ne minden szána­lom. Örökre. S az a jéghideg nyuga­lom többé sosem hagyta el azóta. Nekiszaladt ak­kor az éjszaká­nak. Az ismeret­len messzeségnek. Rohant, akár egy ordas, utolsó ina­­szakadtáig. Nem érzett könyörüle­­tet önmagával szemben sem. Át­röpült kerítése­ken, átvágott ud­varokon s rémült családokon, átbuj­­dokolt erdősége­ken, átgázolt -mo­csarakon, átsom­­polygott városo­kon, átverte ma­gát a roppant ten­geren is ... És most itt van. Picikét elmoso-­­lyodott. Az a szennyes, rohanó útonálló, az a vánszorgó, ron­gyos .csavargó: az ugyanaz volt, mint aki most itt áll, jó frakkban, remek lakk-cipő­ben, csillogó ing­mellel. Hogy a­­mellől a halott mellől átrepült a drótkerítésen, az­óta mindig vág­tat, repül. Dere­­kas lendület volt az! És még benne van, még röpíti és ö azóta se nézi, miken és kiken száguld keresztül. Pompás! Az ott a háziasszony. Ismeri már. ömé-litósága kincset érő ófrancia csipkéből készült .ruhában mosolyog a ven­dégre. Vele egy vonalban, messze egy oszlop mellett, szol­ga áll. Bíbor livrébe-n, a-r-anysujtásokkal. Mozdulatlan. A métlóságos asszony fehéredé hajában -diádéin van, a nyaká­ban gyöngyből és brillián-sból szőtt drágakő-szalag; észvesz­tőéin szikrázik ez is, az is. Szombati az anyjára gondolt. A magára hagyatott öz­vegyasszony, míg ö odajárt azokban a szörnyű években, lassan eladogatta mindenét. Bútorait, kis családi ékszereit, aztán a ruháit is. S végül elpusztult, csaknem éhen. Ko­pár szobában halt -meg, üres szekrények közt, anélkül, hogy utolsó napjaiban valaki szájába adott volna egy kanál me­leg ételt, ö akkor Szibériában volt, ezer és ezer kilométer­re a haldokló anyjától... Végigsimitott a homlokán. Vágtatni kell, rohanni, rö­pülni, el, el messzire ezektől az emlékektől. Visszasétált a legzsúfoltabb terembe. Egy mosolygó, habselymekbe öltözött kisleány került véle szembe. Olyan

Next

/
Oldalképek
Tartalom