Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-06 / 40. szám - Csathó Kálmán: A vitéz hímzőmester
volt különben nagyon nehéz megtartani, mert Szepes vármegyében még akkor csend volt s nyár vége felé járván az idő, kiki el volt foglalva a maga dolgával, a termés betakarításával, abban is főként azzal, hogy amit az Úristen adott, azt lehetőleg úgy .rejtse el, hogy az ekzekváló császári katonaság majdan rá ne akadjon. Mihály ur még ezzel sem törődött, el sem bírván képzelni olyan esetet, hogy öt valaki effélével turkálni merészelné, hanem hogy júliusban egy vándorrajzolót szedett fel, azzal terveztetett mindenféle himzésmintákat, nagy barátja lévén a szépen kivarrott selymeknek és egyéb szöveteknek. Ezt a vándorrajzolót Trencsényi Mátyásnak hívták. Cingár kis penicilus ember volt s hiába vallotta ö magát piktornak s mint ilyen művésznek, a várban csak himzömester volt a neve, ami mérhetetlenül boszszantotta, mert kisebbítést látott benne. Mindenáron szerette volna bebizonyítani, hogy különb mesterségre termett s vágyai netovábbja volt, hogy a gróf, a grófné, vagy valamelyik gyerek p otréiát elkészíthesse, amitől pozíció ia megerősödéséi. remélte, erre azon bán nem ke’ült sor, mert Csákyt egyelőre jobban érdekelték a hii.izésminták, a gyerekeket pedig nem tudta rávenni, hogy annyi ide’g nyugodtan üljenek, ameddig ikit anulmány ózza az ábrázatákat. Csak a jóságos grófné állt rá a dologra, de ebből sem lett semmi, mert Trencsényi mester, aki úgy érezte, egész jövője ettől a képtől függ, olyan izgatott vo t, hogy háromszor is elrontotta a megkezdett portrét, mire a grófné is elunta a dolgot és nem állt többé kötélnek. Dévai vászoncselédek sokat kötekedtek emiatt Mátyás mesterrel, kínálkoztak is neki, hogy fesse le őket, ő azonban elutasította az ajánlkozókat, mert úgy vélte, nem rangbeli embert lepingálni lealacsonyitása volna művészetének és még talán gondolt is volna róla valamit a nagyságos grófi pár, ha valamelyik fehérnépet lefestette volna. Európa legelőkelőbb uccája, a párisi Champs Elysées. Egy nap aztán, már ősz felé járt az idő, egy német tiszt kért ötödmagával bebocsáttatást a várba. Csáky elé vezették, akinek mint Wenzeslaus Kari von Kristock, Teutschmeister kapitány mutatkozott be és szállást kért a maga és néhány embere számára. — Hányán vannak? — kérdezte Csáky. — Nem sokan, mindössze, ha tizen ... Csáky gondolkozott egy pillanatig. — Nem bánom, — szólt — kvártélyozzák be magukat kegyelmetek. A várnagy majd kijelöli a helyet... Többet nem törődött a dologgal s másnap kiment vadászni az erdőre. Sikerült is neki egy tizennyolcas bikát leteriteni, ámde mikor a gyönyörű . zsákmánnyal hazatért, nagy meglepetésére szokatlan sürgést-forgást vett észre már messziről a falakon. Egyszeriben elmúlt a jókedve, sarkantyúba kapta a lovát és előre vágtatott. Ahogy közelebb ért, csak elhült benne a vér; a vára tele volt német katonákkal. A kapuört szólította, a saját embere helyett azónban egy német jelentkezett: ■—- Mit akar itt? — kérdezte idegenül. Csáky Mihályt módfelett felboszszantotta ez a szemtelenség. —- Nyisd ki a kaput tüstént, ebadta, mert keresztüllölek! — kiáltotta dühösen. — Megjelentem a kapitány urnák — felelte az őr s eltűnt. Mihály ur toporzékolt mérgében. — Karóba huzatom a kutyát! — fogadkozott a kapitányt várva, aki azonban nem mutatkozott. Ehelyett a felvonóhíd szépen leereszkedett, mire Mihály ur belovagolt rajta nagy hirtelen. — Hol a kapitány? Hol van Kristock? —- üvöltötte, de már nem volt szükség a kérdezősködésre, mert a német éppen jött eléje nyájas mosolygással. — Hogy merte az ur az én váramat elfoglalni? — rival'lt rá Csáky, Kristock azonban egy Írást lobogtatott udvariasan.
