Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-06 / 40. szám - Móricz Zsigmond: Áldozócsütörtök
figyelemmel s egyszer csak elkezd sikitani: — Pista, Pistaa, Pistaaa! De a kicsi csak (lovagol a gerendán, pici lába átvetve, mint a nyeregben s egyik sincs se feljebb, se lejjebb mert a ház udvara alig-alig alacsonyabb, mint a tornác Kacagva kiabál, hogy: — Csínná ne, csínná ne! Oda se ügyel a kicsi bátyjára, aki meg akarja neki mutatni a hangyákat, hogy bújnak ki azok a fa likából s futnak eszeveszetten a fényes napsugárban. — Pista, Pistaa! Közben- maga alá szorítja a piros kantusát, mert mind a két kisfiú piros kantusban van. A százötvenéves török hódoltság emlékét őrzik még ma is egybeszabott kis kantusukban, a kaftán szoknyaforma divatját s a gyerekecske igen fél, hogy alábuvik a hangya. De azért nem hagyja ott őket, mert csiklandozza s ingerli a furcsa kis nép hadserege, amelyet most fedezett fel. — Pista, Pistaaa! Pista, Pistaaa! A kicsi azonban fülebotját se mozdítja, csak lovagol tovább az alacsony gerendán s fújja a nótáját, hogy: — Csínná, nee! csínná, neeee! — Pista, Pistaaa! Pista, Pistaaa! — Csínná, nee, csínná, neee! A nagyobbik végre elunja a kiabálást s mert a hangyák így futnak, attól fél, mingyárt elfutnak, ahogy a Tisza partján fél a halászgyere^, hogy mingyárt elfolyik a Tisza. Feláll s odaszalad a Pistához s apró kezeivel belemarkol kis ööcsébe s rázza, tépi s visítva parancsol neki: — Pista, Pistaaa! Gyere mán, gyeremán, gyeremán! Pista! Pista teee! A kicsi nem tudja, miről van szó, nem is törölik veié, hároméves kitartásával ül a biztos paripa hátán s hiába tépi a kis bátyja minden erejével, ő csak fújja, fújja: — Csínná neee, csínná neee! — Hangyák! hangyáááák! — sivit a fülébe a nagyobbik kétségbeesetten. — Csínná neee. Nem lehet segíteni. Erre a nagy fiúcskát vad dühroham fogja el, kardos őseinek vére üt ki belőle s kezdi — Egészen nagy gyerekeid vannak már - - mondta Juliska. (Hofbauer Imre rajza.) ütni a kicsit teljes erejéből. Kicsik a kezei s kicsik az ütései, az öcsikéje pedig vaskos és erős, meg sem érzi, mintha csiklandoznák, még jobban kacag s még vigabban dünnyögi: — Csínná neee, csínná neee! Erre a nagy, tehetetlen dühében, toporzékolni kezd s most már rúgja az öccsét. Cipös kis lábaival az oldalába rugdos, hogy csaknem elesik. A kicsi hirtelen eltátja a száját s a kacagásból minden átmenet nélkül olyan visító sírásba megy át, mintha nyúznák, csak úgy hasit végig a hangja a kis falun. —- Mit csináltok, Gazsika? —■ jön ki az anyjuk a házból. Kicsi anyjuk, óriási nagy, fekete hajkoszoru a fején, tálán az nyomja le a földre, hogy picit máris meggörnyedve jár, mint azok a nagybugáju virágok, akik nem bírják maguk virágterhét, —- Gazsika, mit csináltok, kis fiam, felkötitek Balikát! —- Édesanyám, édesanyám! — kiált kétségbeesve Gazsika, — Pista nem jön, Pista nem jön. Pista egy pillanatra elhallgat s könnyes barna szemecskéivel az anyjára néz segélykérőén. —- Sok-sok hangya jött a falyukbul, édesanyám, Édesanyám édesanyááám! — Igazán kis fiam? igazán? Hol van? Mutasd csak, hol van? Jaj, hát te megláttad a sok hangyát? De a kicsi nem hagyta, hogy a hangyáknak örüljenek, oly éktelenül sívalkodott, hogy a nagyanya is kinézett az ajtón, magas ’ sovány öregasszony. — Ne visíts, az Isten áldjon meg, hiszen nem nyúznak! — szólt rájuk erélyesen. — Ugyan Erzsi rak! meg már eccer azt a köjköt, úgy visít, mint a fába szorult féreg. De a kis jóságos anyácska nem rakta -meg, hanem a kötényébe bónyálta, szemét, száját megtörülgette s csitította. Gazsi azonban a hangyáit még mindig nem tudta megmutatni s tovább kiabált: — Édesanyám a hangyák! édesanyám a hangyák! Édesanyáááám! —■ Hát nem nyugosznak! — lépett vissza újra a
