Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-29 / 39. szám - Laczkó Géza: Vért ontani!
Irta: Laczkó Géza A Levegő is megváltozik, ha ő belép. A kis kávéház, ahol reményeim roncsain üldögélni szoktam, kedves ferencvárosi butik, nagyon pesti, nagyon magyar, nagyon európai. Pesti, mert ó Írnokok, friss csibe-lányok, terebélyes kofák és súlyra mérhető vastag mészárosok között egy-egy szegény ur úgy van elkeverve, mint mazsola a mákban. Magyar, mert miért van Pesten? Lehetne Félegyházán, Gyünkön vagy Battonyán is méla, nyugodt levegőjével és vidékies közönségével. De miért európai? Ez az. Csak akkor látom a kávéházat európainak, amikor Vung barátom belép, amitől a levegő is megváltozik körülötte. Európai, sőt pesti ruhája van, csak az alakja szivarcsutakszerü, a bőre sárga s a szeme mandsuvágásu. A nankingi kormány küldte Európába tanulni, azelőtt a mongol-kinai határon volt hivatalnok. Igen, ahogy belép, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a színtelen pesti kávéház nagyon európai. Vung tudniillik annyira ázsiai, hogy megjelenése kihangsúlyozza a kávéház európai voltát, ami különös módon hiányosabbnak érződik, mint az ázsiaiság. Nem mondom, hogy kevesebbet ér, de valami nincs meg benne, ami emebben megvan. Ezt meg is mondom Vungnak. Elmosolyodik. — Ezen már én is gondolkoztam, sőt, mostanában csak ezen gondolkozom — felelt, sajátságosán aprítva a magyar szavakat. — S a módszeres kutatások során egyszer csak múlhatatlanul felmerülő véletlen, azt hiszem, hozzásegített a kérdés megfejtéséhez. Kina és Magyarország történelmének érintkező pontjait vizsgálva, hosszasan időzöm most Dsingisz khánnak birodalmánál, amely Oataytól, a régi Kínától a Muhi-pusztáig ért. A kínai kútfőkben kutatom most ennek a csodálatos paraszt-császárnak, nomád-imperátornak, írástudatlan kultura-teremtőnek, birodalmakat összezúzó mongol csikósnak nyomait. És valamire rájöttem. — Önök, európaiak, nem tudnak vért ontani. Kontárok a mészárlás művészetében. Igen, művészet, az ezer módúvá fejlődött kínai kegyetlenség mutatja, hogy az. Az önök világháborúja sok életet pusztított, de kevés vért ontott. Tengerbe fullasztották egymást, megégettek százezreket, szétrobbantottak milliókat, mert önök csak pusztítani tudnak, ölni nem. Pusztítani pedig csak tárgyakat szabad, élőt ölni kell. Vérét folyatni, úgy, mint Dsingisz khán. Közbeszóltam: — Hajmeresztő dolgokat mond, dr. Vung. A kínai csodálkozva nézett rám. — A vér igen értékes folyadék — szólt — nemcsak annak, akinek ereiben éppen csörgedez, hanem annak is, aki kiontja. Hogy miért, ez még rejtély előttem. De figyelje meg, hogy a mai kinai polgárháborút európai szerszámokkal, de a régi személyesen vérontó ázsiai módszerrel vívják. Ami kegyetlen, jó két kézzel személyes részvételt kíván, de kevesebb életbe kerül, mintha vegyi háborút viselnénk. Én úgy érzem, mi, ázsiaiak, úgy érezzük, az életet nem szabad szétroncsolni, csak vérfolyással kiontani. Félbeszakította szavait, hogy odahívja a pincért.-— Lajos — mondta a föurnak — vigye vissza ezt a Lelovits Nándor, Nagyszombat: Udvar. (Pályamű.) Waniek Elemér dr., Jászó: Férfiszoba. (Pályamű.) Vért ontani!
