Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-27 / 4. szám - Zola és barátja, a kutya - Szinház, mozi • Vozári Dezső: Tabarin
gárda vonult be az irodalomba; uj hang, uj szavak, uj mondanivaló, uj élet korszaka kezdődött meg a vánnyadt és szalonképes fantomokat kergető költészetben. Magyar részről Márai Sándor volt talán az első, aki megtalálta pozícióját a szellemiség e friss Golf-áramában s baljós visszhangtól kisérve kiáltotta a tévelygők felé az emberi lét lehetőségének másodszor felismert erkölcsét és filozófiáját. A magyar literaturából sokáig száműzve volt az európai hang, specifikus okokból, melyekre egy ilyen cikkecske keretében lehetetlen kitérni. Márai Sándor mély gyökerekből táplálkozó és elegáns írásai szerezték meg a polgárjogot az európai mondanivaló számára irodalmunkban. Széles látókörű költő, kinek skálája a legszubtilisebb metafizikától a pesti aszfaltbetyár raffinált argotjáig mindent, sok mindent felölel. Gondoljunk csak verskötetére, az „Emberi hang“-ra, olyan versekre, mint a „Vox humana“, a „Barbár énekel“ s egész sereg másra, melyekből, akárcsak nyitott könyvből, olvashatjuk ki azt az elementáris szolidaritást, amit Márai a nemzetközi fórumokon szóhoz nem jutó, de a társadalmi lét szanálásával el nem hanyagolható rétegekkel vállalt. Prózai munkái, a „Panaszkönyv“, „Bébi vagy az első szerelem“, „Mészáros“', „Istenek nyomában“ stb. szintén nemcsak irodalmi célok felé tendálnak, de mindegyikben ott tündököl Márai Sándor világnézete, a modern intellektus számára elképzelhető egyetlen életképes világszemlélet. Márai munkásságának gerincét az a sokszáz brilliáns meglátásu cikk alkotja, melyek hét-nyolc esztendő óta Európa legjelentősebb lapjaiban láttak napvilágot. A német sajtóban divatba jött s a felkapott „Edeljournalistik“-nak ő a leghivatottabb képviselője. Szédítő, mi minden van ezekben az írásokban összezsúfolva. S ha száz év múlva kiváncsi volna valaki a világháború utáni ember lelki válságára, ne is nyisson ki más könyvet, mint azt, amely Márai Sándor újságcikkeit és naplójegyzeteit tartalmazza. Sokan cinikusnak tartják, ezek vagy alapvető tévedésben vannak, vagy önmaguk cinikusak. Mert Márai Sándor a jóság költője. Anélkül, hogy a „jóság“ szót egyetlenegyszer is kiejtette volna. A jóság költője, ha nem is azé, mely a kandalló előtti karszékben ül, ölhetett kezekkel, mindent megbocsájt s „régi szép idők“ emlékeit idézi vissza, de azé a harcos jóságé, mely a rosszat, igaztalant, embertelent sohasem tudja megbocsájtani és elfelejteni. Márai Sándor fiatal ember, harminc éves sincs még, Kassáról származott el. Az, amit eddig alkotott, szerves részévé vált a magyar irodalomnak. De nem lehet kétséges, hogy azok a nagy munkák, melyeket Márai ezután fog megírni, még bővebb bepillantást nyújtanak majd egy fölényes kultúrájú és az elhivatottság finom színeiben pompázó lélek világába. Márai Sándor a mai nappal bekapcsolódott a Képes Hét szerkesztőségébe, a lap budapesti szerkesztője lett. Örömmel és büszkeséggel adjuk ezt hírül olvasóinknak, tanujeléül anak, hogy a Képes Hét szerkesztői és kiadói mindent elkövetnek a szlovenszkói magyarság kedvenc képeslapjának fejlesztése érdekében. Márai Sándor írásai ezentúl rendszereresen fognak hasábjainkon megjelenni. Olvassák és szeressék őket! Zola és barátja, a kutya Emilé Zola szenvedélyesen szerette az állatokat. Londonban semmi sem volt rá oly mély benyomásai, mint a kutyatemető s midőn Meudonba tért vissza, egy kis darab földet vásárolt, hogy majd eltemethesse ott négylábú barátait: néhány kutyát, egy kecskét és egy öreg lovat. Miután a Dreyfus-perben elhangzott az ítélet, Zola Angliába emigrált s itt érte a hir, hogy kedves pudlikutyája a gazda utáni bánkódásba belepusztult. Ez a gyászhir egészen lesújtotta Zolát, csaknem megtörte lelkileg. Búskomorsága oly pontra hágott, hogy egészen megfeledkezett egyidőre céljáról, Dreyfus igazságának kikényszeritéséről. Pedig a lapkiadók hevesen ostromolták kéziratok irányában. Zola ekkor sehová sem irt. Csak egyetlen levelet küldött el ezidöben, azt is egy állatvédelmi folyóirat szerkesztőjének. A levél igy szólt: „Minthogy néhány sort vár tőlem, meg akarom Írni Önnek, hogy a sok gyászos óra közül, melyet sajnos, meg kellett érnem, az hatott rám legsúlyosabban, melyben kedvenc kutyám halálát közölték velem. Aznap, mikor idegen országba kellett utaznom, este már haza nem mentem s most kínoz a kétség, vájjon reggel, mikor eltávoztam lakásomról, elbucsuztam-e tőle. Feleségem kezdetben azt irta, hogy a kutya mindenfelé keresett engem, elvesztette csodálatos vidámságát, szomorúan mászkál föl és alá a csendes szobákban. És egy napon felfordult szegény, mintha villámcsapás érte volna. Meghalt. Meg vagyok róla győződve, hogy a gazdája utáni bánkódás ölte meg; megsirattam, mintha a gyermekem lett volna. Ma már valamennyire megnyugodtam, de még mindig sajog a seb. Minden áldozat között, melyet az ügynek, melyet védek, meghoztam, ennek a kutyának az elvesztése érintett legérzékenyebben. Mindez bizonyára igen nevetséges, de tudom, Ön az állatok védelmezője, nem fog kinevetni ezért a históriáért. Barátsággal üdvözli: Emilé Zola.“ Színház, mozi Táborin Éjfél jóval elmúlt. Az utolsó villamost már nem tudom elfogni. Az eső bekerget a tabarinba. Kevesen vannak bent. Hétfő. A legrosszabb napja a bárnak. A zenekar melankolikusan nyúz egy tangót. Senkise táncol. A műsor csak félóra múlva kezdődik. A törzsvendég fáradtan ül az egyik asztalnál s fejét, mint vaalmi végtelen világfájdalom alatt, tenyerébe nyugtatja. Színtelen hangon énekli a sláger szövegét: „Was sagt mein Maderl dazu?“ A zene elhallgatott. Eseménytelen csend fekszi meg a lokált. Csend van. Csak néha-néha nyerit fel a feketekávét főző espresso-masina, akár egy mesebeli nikkel-paripa. A bárpult mögött molett hölgy keveri az amerikai italokat, azaz csak keverné, ha történetesen rendelne valaki hasonló itókát. De a jelenlevők ábrándozva szívják be a feketekávé fölszálló tropikus zamatu gőzét s egyetlen gondolat sincs oly távol tőlük mint az, hogy tetemesebb kiadásokba verjék magukat. A pincérek megalázva járnak föl s alá asztalkendőiket lobogtatva, melyek reménytelenül csuklanak össze, mint kalózvitorlák szélcsendkor. A karmester sunyi pillantásokat vet az ajtó előtt álló tányérra. Egy ízléses tábla van a tányér fölé erősítve, rajta pedáns rondirással ez áll: „Pour la musique.“ A csaléteknek kikészített huszkoronáson kívül csak néhány magányos korona szomorkodik a fehér porcellánon. A zömök mixernőnek csak a felsőteste látható a poharakkal és pezsgősvödrökkel telirakott pult mögött. A falnak támaszkodik. Révetegen bámul bele a cigarettafüstbe. Bizonyára kifizetetlen lakásszámlájára gondol. De lehet, hogy szentimentális alap természetű; akkor nyilván a romlatlan, „pajzán“ gyermekkor motoszkál göndör fürtökkel eltakart fejében. A törzsvendég áhitatosan nézi a molett nőt, aki valóban úgy néz ki, mintha kispolgárok szerelme számára teremtődött volna. Van benne valami a hitves tradicionális szelídségéből s legalább ugyanannyi a vidéki kasszírnő dévaj démoniságából. Hitvesnek kissé démoni, démonnak kissé korpulens. Mindegy, a törzsvendégnek, ugylátom, éppen megfelel. Evidens, hogy miatta jár ide. Rövid charleston után leoltják a lámpákat, csak a parkett van két reflektorral erősen megvilágítva; az egyik sárga, a másik ibolyaszin fénykévét vet a padlóra. Kezdődik a műsor. Mia Paary kisasszony fog fellépni. Már itt is van. Meztelen táncosnő. Tényleg meztelen, egy vastag szarukeretes pápaszem a legkompaktabb öltözékdarab rajta. Original american Black-Bottom — igy hívják a táncot, amit lejt. A férfiakra nincs túlságosan nagy hatással. A törzsvendég pedig egyenesen riadtan fordít neki hátat. Miss Paary jobb ügyhöz méltó buzgalommal dobálja ide-oda formás lábszárait. Végül gyér tapsot arat. Állapítsuk meg, hogy a női meztelenség kiment a divatból. Lejáratták. Férfi és nő ősidők óta folyó harcban a gyöngébb nem csakugyan gyöngébbnek bizonyult. Az éjfél után munkába lépő hölgyek kijátszották immár az asszony utolsó ütőkártyáját. Levetkőztek. Hozzászoktattak bennünket csupaszságukhoz, amely eddig ugy-ahogy mégis csak hatott ránk, éppen hozzáférhetetlensége révén. A tunika és krinolin vértezete sokkal biztosabb fedezéket nyújtott a nőnek, semmint gondolta volna. Most itt áll Mia Paary inkarnációjában a színes fényáradatban meztelenül, legyőzve. És milyen
