Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-22 / 38. szám - Bakonyi László: Spanyol fantázia
Ell Dura, a hires kreol táncosnő. — Gyönyörű dolgokat beszélsz, vitéz Don Quixote. De engedd megkérdeznem: vájjon a nemes hölgy, kinek tündöklő szépsége máris hódolattal tölt el, épp oly hüséges-e, mint aiminö szép? Tíz év nagyon hosszú idő még akkor is, ha a vőlegényt Don Quixote de la Manchának hívják. A kóbor lovag magabizó, hetyke jókedvvel kacagott fel: — Kétkedésed sértés, mit nyomban meg kellene torolnom. Ámde megbocsátok neked, szegény barátom, hiszen nem ismered Spanyolország legállhatatosabb szüzét. A bánatos Penelope nem volt hűségesebb Odyssesushoz és a fehérkezü Izolda nem várta szeplőtlenebb szerelemmel Tristan herceget, mint ah ugyan Dulcinea várja Don Quixotét. Tudd meg, hogy Manzur, a szaracén szultán fia évek óta ostromolja és rabságban tartja saját palotájában, mert nem akar a felesége lenni. De Afrika és India minden drágasága, amit a hitetlen királyfi naponként lába elé rak, kevés ahhoz, hogy eltántorítsa tőlem Dulcinea szivét. A kastély itt van a közelben; jer, tarts velem, ha van bátorságod és légy tanúja, mint szabadítom ki arámat a pogány fejedelem kegyetlen hatalmából! Don Juan felkapta a fejét és a ló szügyébe vágta sarkantyúját: — Ha kalandról van szó és szép hölgyekért kell kardot rántani — kiáltotta spanyol dölyffel —, Don Juan bem szokott hátramaradni. Kasztilia hajadonai valóban méltók rá, hogy egy kis vér folyjék miattuk. Úgy szép a szerelem, ha vér fakad a nyomában... Előre, Don Quixote, előre! — Hajrá, előre, Don Juan, előre! Az acélpatkók felcsattantak az országút gránitján, a két lovag belevágtatott a sötétségbe. * Az estebéd után boroskancsókat hoztak elő és egy tenyeres-talpas, himlőihelyes perszóna tüzesen csillogó spanyolt bort töltött a mély ólomkupákba. Az ifjú háziasszony gyűrűs ujjaival átölelte halvány ezüstkelyhét és csókot nyomott annak keskeny, hideg ajkára. Azután lassú ünnepélyességgel — mintha színházi függöny emelkednék — felnyitotta hoszszu, sötét szempilláit. Don Quixotéra két álmélkodó, kiváncsi asszonyszem vetődött. — Hiába hallgatom beszédedet, jó lovag, mitsem értek belőle. Sohsem láttalak és nem tudom, ki az a Dulcinea, akiröl annyi szépet beszélsz. Van ugyan nálunk egy szolgáló, akit igy hívnak; az imént láthattad. Tavaly vette el egy derék kecskepásztor. Don Quixoténak fejébe szállt a fűszeres malvázia és az aragoniai muskotály nehéz illata. Helyéről felugorva szinte belenőtt a refektórium homályos magasságába és ahogy fel és alá járkált, ösztövér árnyak suhantak végig a falon. —• V arázslat, újból csak gonosz, ármányos varázslat — kiáltotta. — Ördögök és boszorkányok szövetkeztek szeerlmünk ellen, angyali Dulcinea, akárcsak a híres Amiadis de Gallia és Oriana, a brit királyleány frigye ellen. De kardom becsületére fogadom, minden mesterkedésük hiábavaló lesz! Donna Angéla félösen húzódott közelebb Don Jüanhoz, aki halk, sóvár szavakat sugdosott a szépséges senor a fülébe: — Igaza van szegény eszelős bajtársamnak: valóban bübájosság lakozik e házban: édes varázslat és szelíd angyali igézet! A fiatalasszony sápadt arcába vér szökkent. Behunyt szemmel, szédülten hallgatta a busképü lovag rajongó szavait: — A tiz esztendő letelt, ütött a megváltás órája. Hű lovagod ime újra itt van, hogy kardjával széthasítsa rabláncodat, amit e vár zsarnok ura rakott rád. Angéla kacéran kacagott fel: — Jó vitézem, attól tartok, kissé elkéstél a dologgal. Hiszen mondottam már, hogy hites uram van, a derék Geronimó, a keresztény király rokkant tisztje. így hát türelmesen kell hordanom azokat a láncokat, hiszen az asszonyok sorsa: türelem.
