Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-22 / 38. szám - Bakonyi László: Spanyol fantázia
Spanyol fantázia Irta: Bakonyi László A komor kaszitiliai fensikra ránehezedett az augusztusi tikkadt alkony. Az utszélen görnyedező vadfügefák, az elapadt patak partján gunnyasztó füzek, az egész vigasztalan tájék aléltan omlott az ereszkedő borulatba. Csak napnyugat felé volt még szabad útja a szemnek: messze, messze, a kétes horizont szélén a Sierra Morena-hegység finom pókhálója révedezett. A völgynek hajló menedékes lejtőn hórihorgas, vörhenyes sziakállu, beesett arcú férfi léptetett ösztövér paripáján, amely most lassan felemelte csüggedt fejét és fülelni kezdett a hátulról közeledő lódobogásra. A lovag megfordult a nyeregben és előreszegezett dárdával nézett farkasszemet az uj kalanddal. A szürkületből magányos lovas vált ki. Karcsú, izmostestü férfi volt, akinek vállát széles, fehér gallérral övezett sötét köpeny takarta és drágaköves bársony fövegén hosszú struccto.ll lengett. — Ki vagy, honnan jössz és merre visz utad — szólalt meg a szakállas lovag. A másik lebocsátott karddal tisztelgett: — Nevem Don Juan Temonó de Mařena. Szevillából jövök és az aragoniai király udvarához igyekszem. És kit van szerencsém köszönteni a szembenálló nemes lovagban? Az öregedő férfi bágyadt kék szemében dacos fény csillant meg: — Don Quixote vagyok, az utolsó kóbor lovag, Gallia, Hispánia és Mauretania valamennyi zsarnokának üldözője, az elnyomottak és ártatlanok reménysége és az akaratuk ellenére fogvatartott szenvedő szüzek megszabaditója. A piperkés világfi mosolyogva bókolt: —- Bodog vagyok, hogy végre szemtől-szembo állhatok a hires és nevezetes lovaggal, kinek dicső tetteiről a világ megannyi fejedelmi udvarában regélnek a lantosok... Ha jól gondolom, én is kóbor lovag volnék, akárcsak te s mesterségem semmiben sem különbözik a tiédtől, Don Quixote. Én is a hölgyök szolgálatának ajánlottam életemet és kora ifjúságom óta egyetlen, izzó, lebirhatatlan vágy hajt országról-országra, kastélyról-kastélyra; kiszabadítani a bitorlók hatalmából a szépséges, sötét börtönben sínylődő, sejtelmesen halovány szüzeket és Maurice Chevalier, a nagy francia színművész is Hollywoodba szerződött, ahol a francia konzul fogadta a művészt és feleségét. megmenteni őket a saját lelkűk zsarnokságától is, amely tömlőében tartja testüket... És amikor derekas munkáit végeztem valahol, nincs többé maradásom; tovább kell mennem, előre, pihenés nélkül, vég nélkül, cél nélkül... — Hogyan, hát neked nem kell megküzdened az átkozott varázslók fortélyaival? Nem űzik veled szemfényvesztő, gaz játékukat? Nem csúfolt meg soha Merlin fekete mágiája és nem csaltak soha tőrbe Chaldeia bűbájosai? Irigyellek, boldog lovag! Don Juan fanyarul mosolygott: Boldog? Irigyled boldogságomat? Hát leihet-e boldog, akinek minden vágyát valóra váltja a szerencse? Hosszú éveik óta futok, menekülök a teljesülés végzete elől, mindhiába! Hidd meg, lovagom, nincs kegyetlenebb csalódás, mint mikor minden vakmerő, lehetetlen álmunk testté lesz, fájdalmas, eleven hússá és meleg vérré változik. A szerencse labdázik velem, egyik finom, fehér kézből a másikba dob és nincs, aki elejtene ... Még Ginálda, a szépséges andaluziai hajadon sem... Az életemet adtam volna egy reménytelen kalandért. — Azok a varázslók, akik a te vállalkozásaidat megrontják, ellenem is összeesküdtek. A különbség csak az, hogy az én kezemben 'minden kápráziatot valósággá varázsolnak, amiben pedig te hozzáérsz, szivárvánnyá és köddé foszlik... Irigyellek, boldog lovag! Irigylem tőled bevehetetlen légváraidat, amiket ,a vilóság soha meg nem vívhat. Féltékeny vagyok a csalódásaidra. Don Quixote álméilkodva nézett mellette lovagló társára: — Különös ember vagy, nemes Don Juan. Boldognak vélsz engem, akit a balszerencse üldöz bíró dal omr ól-birodalomra ... Ám meglehet, hogy mégis igazad lesz ez egyszer. Látod ott fent a tetőn azt a várkastélyt? Tudod-e, ki lakik benne? Duilcinea dél Toboso, La Manciha tartomány a világ valamenynyi kóbor lovagjának őrangyala, Don Quixote egyetlen, első, utolsó, örök szerelme. Tíz esztendeje járom a világot, tiz éve harcolok zsarnokok, sárkányok, cselszövő törpék és vérszomjas óriá sok ellen, tiz éve dalolnak a regő s;'k a busképü lovag szerelméről. És most eljött mi hozzá, hogy lábai elé rakjam tiz esztendő mm len dicsőségét és vágyódását. Igazad van, Don Juan, én valóban irigylésre méltó ember vagyok!
