Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-15 / 37. szám - Lakatos László: A borju - Komlós Aladár: A "beérkezés" titkai és a halhatatlanság élettana
per öt rokont számítasz, mondom, nyájas olvasó össze, hogy a novella olvasása után itt hányán nem köszöntek nekem — vissza?! Különben: tudja Isten, tán nem is ezért. Hátha senkise érzi magát találva ilyenkor? Hátha az egyik a másikra A BORJÚ A kis alpesi faluba (a &ok autó között) megérkezett egy szekér. Vele együtt három élőlény. Elől a ló, amely húzta. A bakon zöld harisnyáiban és bőrniadirágban, kezében oistor éis szájában porcellánipipa, a gazda. A harmadik személy bent feküdt a szekérben és ez egy borjú volt. Egyhetes korára szép és fejlett. Ágyraveitett szénán feküdt a szekérben, zsákvászon takaró volt rajta, (a reggel a hegyekben hideg) és két-két lába bokában össze volt kötve kötéllel. A iszekér megállt a hotel előtt, amelyben húsevők laktak. Budapestről, Bécsiből, Münchenből és egy szép szőke ur Frankfurtból, aki miniden délben é.s este kétszer iis veit a husiból. Mert jó étvágya volt és mert penziót fizetett. Talán félóráig maradt el a gazda, de előbb a ló gyeplőjét ráakasztotta a kerítésre, amely körül fiaim szoktak játszani. A ló állat a szekér előtt, amelyben a borjú teste hullámzott. Nyugodtan állt, azzal a türelemmel, amely hozzátartozik foglalkozásához. De ez nem egy apatiikus állás volt. A ló türelmeisiségében határozottan volt valami aktivitás. Mintha csak azt mondta volna: — Én most állok és türelme® vagyok. Én most azt teszem, hogy várok. Csak ritkán nézett hátra a borjura, aki idegesen föl-fölemelte fejét. Összekötözött négy bokáját fájlalta, a szájával levegő után kapkodott. Érezte, hogy ebben a fekvésben van valami csúnya és természetellenes. Szeme kifordult és kék lett, miint egy emberé. A nézése ... Hiszen a borjiu nézése akkor is szomorú, ha nagyon jó kedve van. Halálos- rémület volt ezekben az elüvegesedő szemekben. És a ló állt részvétlenül, szörnyű közönnyel, tele immoralitással, mint a gazda cinkosa. Pedig tudta, hogy mit csinál. Tudta, hogy ő hozta be a borjút a 1 gelőrő'li a faluba. Szénáért és zabért csinálta és azért, hogy a gazda ne üsse az ostorral. A ló eladta a borjut aiz embernek. Én az erkélyről néztem az egészet és szivem megtelt gyűlölettel a ló és részvéttel a borjú iránt. — Lám, — gondoltam — születés kérdése az egész. Ha véletlenül Indiában jöttél volna a világra, akkor most ott szent állat volnál és templomot építenének tiszteletedre. De hát nekem is menynyivel jobban menne, ha véletlenül fiancia írónak születtem volna. Akkor ma nékem villám volna Bretagneban a. tenger partján. Mig igy . .. Gondoltam igy próbáltam vigasztalni szegény borjut. Közben pedig jött egy fekete kakas hetykén é-s kíváncsian. — Megállt a szekér mellett.. Mint a bakkgondol és igy végeredményben senki sincs megsértve. Akkor ugylátszik, más ok miatt nem köszönnek vissza. És azértse lehetsz próféta a saját pátriádban. (Hálistennek!) Sebesi Ernő. szobában a koldus a. kártyaasztal mellett, ő is várta, hogy hátiba leesik -neki valami. De a borjúval abszolúte nem törődött. Az egész társaságban ez a fekete 'kakas volt a legkiálllhatatlanabb. A gazda yisszajött. Vizsziinü szeméb n 'nyugalom. Odament a szekérh-?-z, kifogta a lovat. Elvezette. A ló nem szívesen ment, pedig etetni vitték. Útközben többször is megállt és visszafondiitotta fej-ét. Talán azért nem akart menni, mert szerette volna látni, hogy mi fog itt történni. Vagy talán azért nem akart menni, mert az áldását féltette és aggódott, hogy mig ö el lesz, más ki fogja intrikálni1 a -rúdja mellől. A gaz dia másodszor is visszajött (mo-st már a ló nélkül) és leemelte a borjut a szekérről. Letette a földre, kihúzta a zsákból és eloldotta bokáit. A láb persze elzsibbadt a sok fekvéstől, a borjú -nehezen állt talpra, a bok-adzmok nem' működtek tüstént és a gazda többször megpiszkálta az -ostorral, de n m bán-tón, is-öt bizonyos gyengédséggel. — Végre mind a. négy lábán állt a borjú. Szeme megtelt élettel é-s egyébként is vidám lett, pedig akkor már ott állt a gazda mellett még valaki véres köténynyel, kampó® lánccal és hosszú késsel. És a kis borjú mégis örült. Örült, me.t vagy nem tudta, hogy miiről van szó. Vagy pedig örült, mert ebben a piilHar.atban mindennél fontosabb volt számára, hogy bokájáról levették a kötelet é-s h-ogy újra négy lábon áll. Félelem nélkül ment a kis borjú és ez igy még szomorúbb volt és én azt h’tteim, hogy meg kell halnom a szégyentől. Álltam az erkélyen tehetetlen dühömben, a borjú már nem volt ott, amikor — nincs az a helyzet, amelyben ne találnánk ki valamit -a magunk igazolására — eszeimbe jutott: — Vájjon, ha engem vinnének, vájjon ő is igy sajnálna engem, mint, ahogy most én sajnálom őt? Nem! A borjú nem sajnálna engem, Nem tudná a nyakamat késsel elvágni, nem tudna a húsomból enni, de sajnálni se tudna engem. Mert sajnálni csak az tud, aki bántani is tud. Sajnálni -csak az ember tud. De- most (hogy ezeket a sorokat -kom, már nem is tudóim egészen biztosan, h-ogy ez kinek jutott eszébe? Igazán nekem va-gy csak annak az arrogáns fekete kakasnak, aki még mindig ott állt a szekér mellett és- várta, hogy hátha Heesik neki valami. Vagy talán senkinek s-e jutott eszébe ez a gondolat? Csak ott volt önmagától és önmagában? Ott volt a levegőben, amely itt, ezer méterrel a tenger színe fölött olyan különösen tiszta és olyan különösen éles-. Lakatos László. R „beérkezés“ titkai és a halhatatlanság élettana IV. Palack a tengerben. Alfréd de Vignynek, a romantika nígy költőjének van egy szép költeménye: a „Bouteille á la mére:í (Palack a tengerben). A műalkotást de Vigny a tengerbe dobott palackhoz hasonlítja, am.lyben ismeretlen távoli partoknak küld üzenetet a hajótörött tengerész A hasonlat tökéletes, de hozzá kell tennünk valamit. A ma szigetéről oly töméntelen sok művész hajigálja a maga pa’ackjait a tengerbe, hogy az utókor partlakói még akkor sem foghatnák ki valamenynyit, ha mindnyájan palack halászattal töltenék életüket. A tenger azonban l egyetien előzetes kiválogatást végez az üzenetek közt. A legtöbb palack mi. djárt bedobatása után szétzuzódik a sziklák közt és elsülyed a habokban. Csak amelyik szerencsésen küzdött meg a tenger veszélyeivel, remélheti, hogy egekor kihalasszák a hullámokból és kibetüzik a rábízott üzenetet. Csak az az író számíthat arra az utókorra, aki a maga korában már győzött. De nem szabad azt hinnünk, hogy a halhatatlanság Olymipuszán valami egyenletes, napfényes derűben élnek az irodalmi müvek. Ellenkezőleg: itt sem szűnik meg a bizonytalanság. Többé-kevésbé minden uj korszak revízió alá veszi a rámaradt alkotásokat, lelökve a polcról a neki idegen müveket s kiemelve a homályból a vele rokonlelküeket. Egy nagy állandó törvényszerűséget mégis meg lehet állapítani a — ha szabad e paradox szóval élnem, a halhatatlanság élettanában. A művészi alkotások és stílusok diadalmas beérkezését a közvetlen másnap mindég megtorolja. A győzelmes hejjehujját, amely egy irányzat érvényesülésével jár, oly feltétlen biztonsággal követi a másnap ideges fanyalgása, mint a mámor a katzenjammert. Ilyenkor vagyunk a legigazságtalanabb a művészi alkotások iránt. Minden visszatetsző, minden komikus rajtuk. Stiluseszközeik, melyek valaha bőrként nőttek egy korszak véréből, most kosztüm elhasznált darabjaiként hatnak az olvasóra. Mint a ruhaviselet, melyre kegyeletes borzongással néznek késő nemzedékek, divatja másnapján nevetségesnek tetszik. Vigyáznunk kell tehát: a másnap még teljesen a ma függvénye, tehát még nem utókor. Az utókor harmadnap kezdődik. A győzelmét közvetlenül követő időben minden művészi stílus alulmarad a feltörő uj irányzattal szemben. Természetes ez. Hiszen a ma mindég kedvezőbb feltételek mellett küzd a tegnappal, egyszerűen, mert ő a nap. Kár volra zúgolódni emiatt az igzaságtalanság miatt. Annyi bölcsesség van ebben, mintha a gondviselés rendezte volna igy. Hiszen mit tennének a mindenkori mák apró költői, ha a művészettörténet öszszes időtlen érvényű alkotásai legalább korszerűség dolgában nem volnának hátrányban velük szemben! Oly bölcs rend van abban, hogy az örök- nagy művészek mind meghalnak egy kicsit (csak
