Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-27 / 4. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa (2)
Ki gondolt közülük arra, hogy egy tizenhatesztendös kis Romanzo itt a szerelmét temeti?! Nita kivitt bennünket is oda. Lefényképeztem a völgyet s a kép alá Írtam: Ilyen szépen még nem láttam szerelmet temetni! Russ Hiilbe, ott fent Surreyben bizonnyal megérkezett a kép. Marjorie Snowdon (née O‘Shea) felelt rá elegáns hosszú betűkkel: a kép és a levél útban van Edward Jordán AtKinson címére Brisbanebe, Queensland.be , Edward C'hallis O‘Sheanek fontos dolga van ott, Beíty Atkimont veszi nőül, egy „famous“ ausztráliai lányt. A figyelmet köszöni s Romanzo szerelme halálának nagyon örül. Romanzo szicíliai emberhez ment feleségül s kérlelhetetlen nyuzója az idegeneknek. Romanzo ... Romanzo ... R hatalom kulcsa Regény — Irta: Georg Fröschel (2) Sarkos múltjáról keveset lehetett tudni, holott nem volt hallgatag ember, de saját dolgairól keveset beszélt. Voit, aki azt állította, hogy igen gazdag, mások szerint hazárdjátékból élt. Állítólag egy görög hercegi család sarja lett volna, de voltak, akik görög voltát egyáltalában kétségbevonták, mondván, hogy Sarkos egy sziléziai parasztim. Sarkos pedig úgy tett, mintha mind e híresztelésekről nem is tudna. Ebédidőben a legelőkelőbb éttermekben lehetett öt látni, ahol nagyon egyszerűen, de nagyon drágán étkezett. Délutánra eltűnt az emberek szemei elől. Este azután megjelent valamely színház nézőterén. Éjféltájban, miután újságírói ténykedését is elvégezte már, törzskávéházába jött s körülbelül két óráig maradt itt. ősz haja volt, de a korát senki sem tudta pontosan megállapítani, éppúgy lehetett harmincéves, mint ötven. Komoly írók igen sokra taksálták képességeit, de a nagy átütő közönség-sikert még nem érte el. Ki tudja, ambicionálta-e egyáltalában a népszerűséget? Valami titokzatosság lebegett körülötte. — Kártyázott? — kérdezte tőle Willovsky s kihörpintette a likőrt, melyet a pincér odahozott neki. — Nem játszottam, figyeltem a mások játékát. — És? — Semmi. Mindig ugyanazok nyernek. — Hogy érti ezt? — Ahogy mondom — felelte Sarkos —- vannak, akik sohasem nyernek, még ha jó kártyájuk is van, ez a vésztők kategóriája, vannak viszont... — Értem, értem — szólt a magántanár ■— de hiszen ez csak feltevés, ingadozó alapokon nyugvó feltevés. — Ahogy gondolja, doktor ur. Willovsky a görögre nézett s mintha egy gúnyos rándulást vett volna észre Sarkos simára beretvált arcán. Willovsky bosszús lett, mint oly gyakran, ha a göröggel volt együtt. Érezni kellett, hogy az iró nem értékeli őt túlságosan sokra és sohasem talált kedvező alkalmat, hogy egyszer ő támadhassa meg ellenfelét. Szívesen sértette volna meg most is Sarkost. — Ön regényötleteit előszeretettel viszi át a valóságos életbe, mely bizonyára sokkal egyszerűbb volna, mint amilyen, ha az embereket ilyen ügyesen nyerőkre és vesztökre lehet felosztani. — Hát bizony, elég egyszerű a dolog. Willovsky kissé ingerült lett. — Talán csak nem fogja azt állítani, hogy ezekben a lehetetlenségekben valóban hisz? — Hiszek bennük, — mondta Sarkos emeltebb hangon, mint szokása volt, — mindent hiszek, amiről beszélni szoktam, kedves doktor! Noster Mária, a Ruszinszkói Magyar Színtársulat drámai szendéje. (Kántor felvétele, Ungvár.) — És érvényesíti meggyőződését a gyakorlatban is? — Mit akar ezzel mondani? — Úgy gondolom, hogy az igazi, húsból és vérből való embereket, akiket innen, tényleg az említett elv alapján osztályozza? — Természetesen. — Ez érdekes. És önmagát például hová sorolja, a vesztesek vagy nyerők kategóriájába? — Ön indiszkrét, uram, — válaszolta a görög és hátradőlt a támlásszékben. — Nos jó, de azt talán elárulja, hogy engem hová osztott? — Önt, dr. Edgár Willovsky, egyetemi magántanárt, — nagyon szívesen megmondom. — Nos? Willovsky akarata ellenére izgatott lett. Sarkos nyugodtan nézett a kérdező arcába s egykedvűen válaszolt: — Önt, természetesen, született vésztőnek tartom. Willovsky egy pohár vizet szeretett volna a görög arcához vágni, de uralkodott magán, kényszeredett mosollyal igy szólt: — Legalább őszinte? — Csak a feltett kérdésre válaszoltam. — S ha szabad kérdeznem, miből következtet ön az én szerencsétlen predesztinációmra? Willovsky gúnyosan kérdezte ezt. — Emberismeret, kedves doktor, semmi egyéb, — mondta Sarkos s jóízűen nevetett hozzá. — Bolondság, hiszen nem is ismer. — Talán mégis — s kacsintott a magántanár felé, — talán mégis.
