Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-08 / 36. szám - Németh Andor: Állás üresedésben
Ladányi felugrott a villamosra és a hágcsóról visszakiáltott: Délután öt órakor az öreg benn lesz az irodában — és Stefánics egyedül maradt a szitáló esőben. Aztán derülni kezdett és a Hernád-ucca két keskeny házsorán lassan kiragyogott az arany. Stefánics pedig ment, ment szinte részegen a táncoló tavaszi fényben és sovány ajkai körül félénk mosoly játszadozott. — Hátha mégis, —- szállt fel szikkadt, de még mindig hivő és vágyakozó szivéből, — hát talán mégis. Hatalmas Isten, ha. sikerülne! Négyszáz pengő havifizetés! Az Isten szétverte szemének villanásával a felhők piszkos függönyeit és az ur almaillatu mélységeiben emberi fülnek felfoghatatlanul énekeltek a pufók angyalok. Az Urnák — hát mégis le kegyeskedett tekintenie az ő nagy jóságában erre a parányi földre, ahol ilyen szerencsétlen emberek járnak a kövezeten szárnyszegetten és tehetetlenül. Az Ur könyöke dolgozott itt — ujjongott Stefánics — ö törte át a rettenetes falat, ő nyitotta meg a kis kaput, amin át kijutok innen az uccáról és leülhetek igen szerényen és tele buzgalommal az áruforgalmi osztályban az egyik asztal elé. Hozsánna néki, hozsánna! — kiáltotta maga elé félhangosan és aztán rosszallólag megrázta a fejét, — mert a járókelők kevésbé csodálkoznak azon, ha valaki magában mérgelődik, mintha magában ujjong. Ilyenkor szerencsés életfordulók előtt Stefánics rendíthetetlenül, gyermeki hittel bizakodott a jóságos Istenben. Hiszen aminthogy igaz is: a maga erejéből sose tudta volna kedvére csavarintani a világ folyását; az intézmények —- amiből az emberekéinek — ott csattogtak két lépésre tőle, életfogytiglani ellátást biztosító egyenletes forgásukkal, ő azonban csak a szelüket, a suhogásukat érez- . te az arcán, a szavakat, amiket az irodából hazatérő emberek intéztek egymáshoz a villamoson, a kapuk előtt: Van szerencsém, Holzinger ur! Erős napja volt? Persze, szabadság után összegyűlnek az akták? — Ó, én csak szeptemberben veszem ki az enyémet. Gasteinba megyek rövid utókurára. Nem, Stefánicsnak nem gyűl össze a dolga és nem örülhet a kiét-háromhetes szabadságnak, öt rég kilökte magából ez a gépezet, rég, két esztendeje vagy három, már nem is emlékszik bizonyosan. Csak azt tudja, hogy szörnyű tátott csőrrel lesni a napravalóra és mert ilyenkor az ember maga körül lobog és veszedelmesen kételkedni kezd a maga létjogában is és ki tudja, milyen mély és kétségbeejtő örvénybe látna be, ha nem volna mégis minden lemondó gondolatok mögött valami pici, de kiolthatatlan reménység abban, hogy ott fönn, lenn, künn, benn, az ismerős dolgokon messze túl, van egy Isten, aki vár, vár, de aztán lenyúl értük és megjutalmazza azokat, akik hisznek benne és híven kitartanak. És ki érdeme lenne, ha nem az Övé? Hát mit tett ő, Stefánics, ahhoz, hogy ez a Ladányi jön és hírül adja neki az üresedést az áruforgalminál?! Épp ott, ohal öt ismerik, ahol róla jó véleménnyel vannak. — Az első alkalommal, mihelyt történik valami, kedves Stefánics ur, — mondta csak egy félévvel ezelőtt maga az osztályvezető. És íme, mikor minden beborult és a helyzet reménytelennek látszott — húsz fillér volt a zsebében és a következő öt napra (tovább nem szokott előre tekinteni) semmi biztos, még csak valamirevaló lehetőség sem — ime, az Ur magához szólította az öreg Winklert, akinek az állása felszabadult. — Délután ötkor az öreg benn lesz az irodában, — mondta Ladányi. Stefánics szemét elfátyolositják a könnyek. — Hogy félreismertem! Pedig gondolt rám és megtalált ebben a nagy városban, a kellő pillanatban találkozott velem, a Mindenható bölcs akaratából. Mert ö nyilván csak eszköz az Ur kezében, az Ur akarta azt, hogy találkozzon velem. De azért örökké hálás leszek neki és ha állásba kerülök, minden vasárnap meghívom ebédre, szegény, nem bírja a vendéglői kosztot. Most már csak ki kell várni az időt. Idegeiben bizser- Wiesbadenben beszüntették a nagy forgalmi akadályt jelentő uccai villamosjáratokat.
