Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Darkó István: Kihallgatáson
Norma Shearer, a Metro-Goldwyn-Mayer legszebb és legtehetségesebb sztárja. Erdei ut. Gwerk Ödön festménye. Kihallgatáson Irta: Darkó Istoán Excellenc. egy hölgy következik. Fekete ruhában van. — Bocsássa be, hadnagy ur. A hadnagy látogató jegyet tett az asztalra, aztán feszesen kiment. A tábornok balkezével eltakarta a látogatójegyet, ujjal hegyét dobolva mozgatta rajta, ide-oda csúsztatta a kemény papirszeletet az asztal üveglapján, de nem nézte meg. Jobbjával felkapta a mappán heverő tollat és úgy ütötte a tintatartóba, hogy közben öklével és egész alsó karjával hatalmasat csapott az asztalra. Az előtte heverő iratra erőszakos sietséggel irta rá a nevét. A toll nagyot percent és vastag cseppet hagyott maga után. Óriási fekete pont, a legszörnyübb képzelet emberfejnagyságu betűiből irt mondat végén, ez volt a lecseppent tintafolt. A sors óriási ujja mutatott lefelé, a tábornok íróasztalára. Mintha erről az ujjról alvadt vér cseppje pergett volna le a papírlapra. — Asszony és feketében ... — mondta maga elé vastag bajuszát sodorva a tábornok. Az egyedüllét közben kábultan beszélgetett mostanában. Figyelmesen nézte a tintacseppet és ideges lökéssel tolta félre az aláirt iratot. A hölgy hosszú fekete ruhájában az asztal előtti sima, üres területen állt már. — Parancsol!! — szólt rá a tábornok fel sem pillantva. A hangjában nem kérdés, hanem szigorú felszólítás volt. Maga elé vette a látogató jegyet és szórakozottan nézegette, de a rajta lévő nevet megint nem olvasta el. A hölgy sietve, erőszakoltan titkolt reszketéssel kapott szóhoz. Sápadt női hang tántorgott elő a félrehúzott fátyol alól: —- Pardon, tábornok ur, a szolgálattevő hadnagy rámparancsolt, hogy öt percnél tovább semmiesetre sem vehetem igénybe a tábornok ur idejét. Nekem azonban több mindent kell előadnom, félek, hogy a kiszabott idő tulrövid, aztán az elfogultság is akadályoz abban, hogy mindent egyszerre, érthetően és folyékonyan az excellenciás ur értésére adjak... Nagy-nagy türelméért és jóindulatáért esedezem tehát! — Parancsoljon. Ön azt mondja, ugyebár, hogy van egy kérése a saját és egy másik kérése valaki más nevében?! Tessék először az egyiket, aztán a másikat röviden előadni. — Megkísérlem. A saját kérésem talán nem is a fontosabb, tábornok ur, a másik, amelyet mások nevében kell tolmácsolnom, ennél sokkalta több súllyal és nagyobb jelentőséggel bir, nemcsak a szegény kérelmezők szempontjából, hanem az én számomra is, akinek gyenge női erejét azok a szerencsétlenek igénybe óhajtották venni s aki egész eddigi élete főcéljának azt tartotta, ha az ő javukat szolgálhatja. Mégis saját bajommal fordulok először excellendciádhoz, hatalmas pártfogását kérve. Ezt a kérést nehezebb előadnom és végtelenül fájdalmas kiejtenem minden szót, amely erre vonatkozik. ..-— Számíthat figyelmemre. Mondja tehát. — Bocsánat, alig van erőm... Kimerített a közelmúlt ezer csapása... és most érzem, mekkora vakmerőség volt idejönöm, azt remélve, hogy megfelelő formában előadhatom... A tábornok most felállt és megrázta az asztalon lévő ezüst csengőt.-—- Hadnagy ur —- fordult a belépő adjutánshoz adjon széket a fiatal hölgynek. Úgy látom, hogy nem érzi jól magát. Egyúttal figyelmeztesse, hogy a kihallga-
