Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Kodolányi János: Karácsony
Salovenszkói várak és kastélyok Gróf Pálffy Pál pudmerici kastélya. A petófalvai Majláth-kastély. A restaurált szomolányi Pálffy-vár. (.Mindhárom kép Kabáth felvétele, Nagyszombat.) tokra, pecsenyeszag áradt a konyhából s a fiuk sakáliivöltésisel gyülekeztek a levágott tyűik holttetemére. Hirtelen rettenetes visitás harsant a konyha felől: betört Jónáskáné sógornője, bizonyos Filézné s ha az a aémber megjelent, azonnal tele lett a ház vnitó fejhangjá. al. Szegény Filéz csak hallgatott mellette. Most is beiailatszott az asszony minden szava, pedig nemcsak ő beszélt egyedül s a két fin ugyancsak értett a zenebonáláshoz. — Jöttök éjféli misére, jöttök? Elmegyünk valamenynyiem, jó? Szegény mfama is olyan szívesen jönne, mindig vallásos nő volt. Az irtóztató zűrzavar fokozódott. Jónáska, ugylát zik kikelt az ágyából, mert pálinkásüveggel verte az asztalt, állati bőigést csapott, amely hasonlított az énekléshez: Végig mentem áz ormódi temetőn ... Elvesztettem, hij! elvesztettem piros bár ... bá-á-á-á ... — Az istenért, Jóska, az istenért! —- Sikongott Jónáskáné kétségbeesetten. A deliriumos ember hangja gurgulázó liörgé; be csapott át és ez olyan volt, mintha szomjas lovuk röhögtek volna a vízre. Böske is, én is dermedten hallgattunk mindezt. Bámultunk a süteményre, a fenyőgalyac; kára és minden egyszerre végtelenül sivárrá és üressé vált körülöttünk.- No, nem eszel? -— unszolt Böske, hogy megtörje a keserű csendet, azonban egyikünk sem nyúlt az ennivalóhoz. így ültünk ott mindaddig, amig az egész társaság, beleszámítva Olgát és Politzer urat is, el nem vonult éjféli misére. Akkor egyszerre merev, félelmes csend szakadt az egész házra. Ezúttal az uccán sem verte fel a csendet semmi. A vendéglőkben nem volt senki, nem szólt a muzsika, nem dühöngött a szél, elcsendesült minden. Akkor szótlanul és szánkban a szomorúság epéjével lefeküdtünk, eloltottuk a gyertyát és egymást szorosan átkarolva belemeredtünk a homályba. Tudtam jól, hogy Bözsi is a gyermekkorára gondol, mint én. A karácsonyi békére, a gyermeki tisztaságra, az álmokra és ábrándokra, a szent romantikára, a Jézuska-mesékre és a karácsonyfákba. Mint én. Talán a finom neszekre figyelt, melyek a szomszéd lakásból, a törzsőrmester kis szoba-konyhájából szűrődött át a falon, a gyermekek beszédére és nevetgélésére, aztán megzendült az őrmester harmonikája és n’agyon távolról, nagyon finoman és halkan, kis acélos zengéssel rázendítette a megszokott csárdást, eleinte tempósan, mint zupás őrmesterhez illik, aki szabad idejében regényeket ir, aztán frissen, pattogóan, mint az már ilyen boldog családapához dukál, akinek tízéves fia és nyolcéves kis leánya nevet a karácsonyfa alatt. Elszenderedtünk... Hirtelen, egyszerre felriadtunk. Egyszerre simultunk egymáshoz, mint a megriasztott állatok. Jónáskáék tértek haza az éjféli miséről. A fiuk, mint a lovak dobogtak be a lakásba. Olga vihogott. Filézné torkaszakadtából énekelt. — Egyszer volt Budán kutyavásár! Sohase halunk meg. Politzer ur érzelmesen dalolt, de minden hallás és taktus nélkül, ahogy berúgott zsidók szoktak. Magának írom ezt a levelet, Magán'ak, aki engem nem szeret... De feltámadt Jónáska is. Hirtelen tört ki, mintha merevgörcsből támadna fel, mintha tetszhalálának szakadna vége. Először is állati bőgést hallatott, aztán elkezdett dörömbölni a vaságyon és torkaszakadtából bömbölte hozzá a Rákóczi-marsot, mint száz gramofon. Betódultak a mi szobánk mellett levő nagy udvari szobába, széket vágtak
