Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-12-23 / 12-13. szám - Kodolányi János: Karácsony

Salovenszkói várak és kastélyok Gróf Pálffy Pál pudmerici kastélya. A petófalvai Majláth-kastély. A restaurált szomolányi Pálffy-vár. (.Mindhárom kép Kabáth felvétele, Nagyszombat.) tokra, pecsenyeszag áradt a konyhából s a fiuk sakáliivöl­­tésisel gyülekeztek a levágott tyűik holttetemére. Hirtelen rettenetes visitás harsant a konyha felől: be­tört Jónáskáné sógornője, bizonyos Filézné s ha az a aém­­ber megjelent, azonnal tele lett a ház vnitó fejhangjá. al. Szegény Filéz csak hallgatott mellette. Most is beiailat­­szott az asszony minden szava, pedig nemcsak ő beszélt egyedül s a két fin ugyancsak értett a zenebonáláshoz. — Jöttök éjféli misére, jöttök? Elmegyünk valameny­­nyiem, jó? Szegény mfama is olyan szívesen jönne, mindig vallásos nő volt. Az irtóztató zűrzavar fokozódott. Jónáska, ugylát zik kikelt az ágyából, mert pálinkásüveggel verte az asztalt, állati bőigést csapott, amely hasonlított az énekléshez: Végig mentem áz ormódi temetőn ... Elvesztettem, hij! elvesztettem piros bár ... bá-á-á-á ... — Az istenért, Jóska, az istenért! —- Sikongott Jónás­káné kétségbeesetten. A deliriumos ember hangja gurgulázó liörgé; be csapott át és ez olyan volt, mintha szomjas lovuk röhögtek volna a vízre. Böske is, én is dermedten hallgattunk mindezt. Bá­multunk a süteményre, a fenyőgalyac; kára és minden egy­szerre végtelenül sivárrá és üressé vált körülöttünk.- No, nem eszel? -— unszolt Böske, hogy megtörje a keserű csendet, azonban egyikünk sem nyúlt az ennivaló­hoz. így ültünk ott mindaddig, amig az egész társaság, be­leszámítva Olgát és Politzer urat is, el nem vonult éjféli misére. Akkor egyszerre merev, félelmes csend szakadt az egész házra. Ezúttal az uccán sem verte fel a csendet sem­mi. A vendéglőkben nem volt senki, nem szólt a muzsika, nem dühöngött a szél, elcsendesült minden. Akkor szótla­nul és szánkban a szomorúság epéjével lefeküdtünk, elol­tottuk a gyertyát és egymást szorosan átkarolva beleme­redtünk a homályba. Tudtam jól, hogy Bözsi is a gyermek­korára gondol, mint én. A karácsonyi békére, a gyermeki tisztaságra, az álmokra és ábrándokra, a szent romantikára, a Jézuska-mesékre és a karácsonyfákba. Mint én. Talán a finom neszekre figyelt, melyek a szomszéd lakásból, a törzs­őrmester kis szoba-konyhájából szűrődött át a falon, a gyermekek beszédére és nevetgélésére, aztán megzendült az őrmester harmonikája és n’agyon távolról, nagyon fino­man és halkan, kis acélos zengéssel rázendítette a megszo­kott csárdást, eleinte tempósan, mint zupás őrmesterhez illik, aki szabad idejében regényeket ir, aztán frissen, pat­­togóan, mint az már ilyen boldog családapához dukál, aki­nek tízéves fia és nyolcéves kis leánya nevet a karácsonyfa alatt. Elszenderedtünk... Hirtelen, egyszerre felriadtunk. Egyszerre simultunk egymáshoz, mint a megriasztott állatok. Jónáskáék tértek haza az éjféli miséről. A fiuk, mint a lovak dobogtak be a lakásba. Olga vihogott. Filézné tor­­kaszakadtából énekelt. — Egyszer volt Budán kutyavásár! Sohase halunk meg. Politzer ur érzelmesen dalolt, de minden hallás és tak­tus nélkül, ahogy berúgott zsidók szoktak. Magának írom ezt a levelet, Magán'ak, aki engem nem szeret... De feltámadt Jónáska is. Hirtelen tört ki, mintha me­revgörcsből támadna fel, mintha tetszhalálának szakadna vége. Először is állati bőgést hallatott, aztán elkezdett dö­römbölni a vaságyon és torkaszakadtából bömbölte hozzá a Rákóczi-marsot, mint száz gramofon. Betódultak a mi szobánk mellett levő nagy udvari szobába, széket vágtak

Next

/
Oldalképek
Tartalom