Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-23 / 12-13. szám - Kodolányi János: Karácsony
A zólyomi társaságból. Dr. Janowitz Aladárné. (Renaissance felvétele, Besztercebánya.) Karácsony Irta: Kodolányi János Megszámláltam a pénzt. Kerek négyezer koronánk volt. Ez nem volt sok ugyan, de a karácsonyt ki lehet huzni belőle, aztán úgyis az volt a számításom, hogy felkutatom a makarónis asszonyt és ráveszem, hogy folytassuk a filozófia leckéket, esetleg más kávéházban, ahol az urától nem kell tartani. Mert még egy olyan botrányt nem szerettein volna amúgy is eléggé tiszteletlen pincérek előtt végigszenvedni. Mióta a cipöfoltozással felhagytam, megint több kedvem volt az élethez s biztosra vettem, hogy a leckékből kiúszom tavaszig s aztán mégis kerítek valami hivatalt, ha nem leszek már olyan rongyos. De ez már a második karácsony volt, melyet elhagyatva, rideg környezetben kell töltenem. Bözsi, hiába, nem volt elég ahhoz, hogy a karácsonynak valóban karácsonyi hangulatot, izt, levegőt kölcsönözzön. Mert a karácsony a békesség, szeretet, találkozás ünnepe, amikor az emberek, akik között az együttélés alapja a materiális érdek, megkísérelnek egy kis szellemiséget is beleerőszakolni életükbe. De hol volt mitőlünk a szeretet és békesség? Hol volt éttől a karácsonyi találkozástól az apám, hol a húgom és öcsém, hol voltak a többi rokonaim, hol volt Bözsi apja és anyja, hol voltak testvérei, hol volt a szeretet? Apám zordonan jár fel és alá a falusi kúria sarokszobájában, nézi a havazást, a fenyőfák hóval lepett ágait, a varjakat s kék füstöt fuj az ablaküvegre tajtékpipájából... így fújja el az emlékeket, melyek bennünket összekötöttek. Hugóm, a karcsú, nágyszemü, rebbenő leány csak titokban gondol rám és óvakodik tőle, hogy kiejtse a nevemet, a szégyenfoltot, a züllött csavargó nevét. S az öcsém... Nem is tudtam, hogy hány éves tulajdonképpen, hányadik gimnáziumba jár, mekkora lehet, magas-e vagy vállas, szöke-e vagy gesztenyebarna, megmaradt-e a szeme olyan zöldes-kéknek, mint amilyen kicsiny korában volt, vagy megsötétült, milyen a homloka, domboru-e, magas-e, milyenek a játékai és miket gondol a fákról, az emberekről, a kis leányokról, tréfás-e vagy hallgatag ... Milyen különös testvériség ez a miénk. S a többiek... Nagy asztalt terítettem képzeletemben s odaültettem a főhelyre apámat, akinek mindent megbocsátottam, odaültettem a húgomat és öcsémet, aztán sorba mindenkit, akik nem látnak meg az uccán s akik elhallgatják a nevemet beszédközben. Odaültettem a gyűlölködő rideg parasztasszonyt is, meg a részeges vén parasztot s karácsonyfát állítottam a szivemben nekik és Bözsivel a háttérből mosolyogtunk anélkül, hogy Bözsi erről tudott volna. Mégis csak ünnep ez a karácsony, akár a megszokott szentimentalizmus, a belénkidegzett poétikus hangulatok teszik, akár nem. Lementem a borbélyhoz. Tömve volt a kis helyiség. A hirtelenszőke sváb borbély lázasan dolgozott és tört magyarsággal beszélt politikai és gazdasági kérdésekről. Neki a nemzeti királyság és katonai diktatúra volt az eszménye. Kívüle még három segéd dolgozott a leghajszoltabb tempóban, csattogtak az ollók, hullott a haj, sercegett a borotva, villogtak a kölnivizes permetezőüvegek, repdesett a sok szalvéta, kendő és lepedő, a tolongó vendégek zsibongtak s a négy tükör sima távban egymást szeldelték a fejek és A zólyomi társaságból. Svoboda Ferencné. (Renaissance felvétele, Besztercebánya.)
