Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-09 / 10. szám - Szőllősi Zsigmond: A professzor
A londoni állatkert jámbor és okos leopárdja, fajának egyik legdekorativabb példánya. B professzor — Slbeszélés — Irta: Szöllősi Zsigmond Két órával a vidéki kolléga táviratának megérkezése után a professzor a segédjével az oldalán és azzal a bizonyos fekete dobozzal a kocsiszekrényben, már a nagy, szürke autóban ült, amely a sima utón egyelőre szorgalmasan nyelte a kilométereket. Nem kellett tartani tőle, hogy hamar elfogy a nyelnivalója, mert ebben a tempóban is legalább három órai ut állt előtte. Szerencsére az idő kellemesen hűvös volt, az éjszakai eső elmosta a port és a borongós égalja még esetleges uj locsolást is igért. Hamarosan a város körüli enyhe halmok is elmaradtak. Határtalan és enyhületlen sikság köröskörül. A professzort semmi sem zavarta abban, hogy félig lehunyt pillákkal átadja magát az emlékezésnek. Ez az emlékezés, mint a tó vize, mikor partot ér, néha egy enyhe és különös mosoly hullámát vetette az ajkára és egy egészen furcsa izgalom forrósága suhant át a lelkén, mikor arra a pillanatra gondolt, amelyben meg fog érkezni. A professzor ugyanígy, mint mostan, azzal a sokszor megénekelt fekete műszeres táskával már sok igen érdekes, nevezetes és izgalmas utat tett meg. Vitték már olyan palotába is, amelyiknek koronás fő volt a házigazdája, de soha semmiféle belső nyugtalanságnak egy vonása sem vetődött ki az arcára. Ez a nyugalma, amely majdnem olyan híres volt, mint a tudománya, valami feneketlen mélységből fkadt. Fanatikus és rendíthetetlen hite volt a bicskában, amelynek csak hűséges és lelkiismeretes kezelőjéül érezte magát és amely valóban még sohasem hagyta cserben. Százszor citálták a kedvenc mondását: — Nem én, hanem a bicska! Mert én a bicska nélkül semmit sem tudok. De a bicska tud, ha más veszi is a kezébe. Nyilván tisztára véletlen szerencsének érezte, hogy a bicska különösen igen jól működött akkor, amikor az ő kezében volt. És ez a kétségtelenül igen kellemes véletlenség volt megingathatatlan nyugalmának az alapja. Mert a véletlenség rendíthetetlenül rendszeresnek bizonyult. Ilyen helyre azonban, mint ezúttal, a professzor még sohasem ment. Mert a nagy, szürke autó most ahhoz a házhoz száguldott vele, amelyikből a világhírű chirurgust — kidobták. Igaz, hogy ez kereken harmincöt esztendővel ezelőtt történt, de az aktus műfaji teljességén és tökéletességén ez az időbeli távolság mitsem változtat. A kidobás a legpedánsabb fölfogás szerint is megfelelt e művelet minden igényének és követelményének. Sem félreérteni, sem elmagyarázni nem lehetett. A legvilágosabb szavakkal kapta meg az utasítást, hogy minden ingóságával együtt haladéktalanul vonuljon ki a házból és menjen, amerre lát. Az egyetlen szerencse még az volt, hogy a sürgős elvonulás tárgyi előkészületei sok időt nem igényeltek. Az összes ingóságok kényelmesen belefértek egy szerényméretü vászonkofferbe és csak a könyvek hibája volt, hogy a hazai orvostudomány későbbi büszkesége egy kicsit megizzadt, mire a jó öt kilométernyire levő vasúti állomásra megérkezett. Az előzmények után érthető módon ugyanis a méltóságos asszony még azt is megtiltotta, ami pedig addig minden nevelő urnák kizárt, hogy kocsin vigyék az állomásra. Szerencsére nem is volt sürgős az ut, mert ott még
