Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-09 / 10. szám - Szőllősi Zsigmond: A professzor
újabb jó négy órát kellett várakoznia, aniig a vicinális beviharzott. A professzor újból elmosolyodva emlékezett vissza rá, hogy akkor is pontosan ilyen idő volt, mint mostan. Ilyen hüvöskés, borongós, esöközi levegő. De egyébként bizonyos változások igenis történtek. Annak a bizonyos előzménynek a lélektani forrása az volt, hogy a nevelő urnák mérsékelten eredményes működése második hónapjában, egy különösen keserves napon, amikor már minden idegszála reszketett a szakadatlan próbatételek izgalmában, eszébe jutott, amit a méltóságos ur, mikor a Pannonia-szállóban akceptálta, mondott neki: — Szívesen veszem fel önt, mert energikus fiatalembernek látszik. Erre a tulajdonságára pedig szüksége lesz, mert rugós és szilaj kis csikó kerül a kezére. Keményen kell fognia a kantárt és ha másként nem megy, én azt sem bánom, ha az ostorhoz is hozzányúl. Egy megérdemelt pofon néha igen hasznosan kamatozik az életben. A méltóságos urat, aki egy kis pipából szívta a szivart, működésének egész ideje alatt egyetlenegyszer sem látta odalent a kastélyban, de arról meg kellett győződnie, hogy információja egészen helyes volt. Elkapatottabb és rakoncátlanabb urfit a legmaliciózusabb humorista fantáziája sem álmodhatott volna, mint ez a legényke, aki nyilván egyedüli örököse volt egy kemény és bővérű nemzetség minden villogó és féktelen energiájának. Mert a másik kis egyetlennek, a tizenötéves Ilonka bárónőnek szemmelláthatólag semmi sem jutott abból a zabolázhatatlan tüzböl, amely egy esztendővel idősebb bátyjának minden mozdulatából kiszikrázott és ezer apró gonoszságban lobogott. Virágszemü, álomlátó, halk leányka volt, még a mosolyában is valami édes kis szomorúság. Azon az emlékezetes és tragikus napon a nevelő ur ‘éppen a fizika rejtelmeit fejtegette Imre urnák, aki nem csinált titkot belőle, hogy egyáltalában nem kiváncsi ezekre az érdekességekre. Egyszerre az urfi, mintha valamit leejtett volna, lehajolt az asztal alá és a következő pillanatban a nevelő ur furcsa, csipös fájdalmat érzett a lábán. Riadtan tekintett le és rémülten kapott a lábához. A nadrágja égett. Egy mozdulattal elfojtotta a tüzet, a másik ösztönös és villámgyors mozdulata a növendéke arcán csattant. Ennek a csattanásnak sorozatos visszhangja támadt. Az első egy rettenetes üvöltés volt, amely végighasitott a kastélynak mind a harminc szobáján. Azután ajtócsapások, az izgalom ziháló lármája, valami forró égzengés és a végén ■egy dermesztő elnémulás. Ebben a feneketlen, maró csöndben, egy lépésnyire az ajtótól, egy magas, karcsú asszony állt a szobában, mind a két kezével magához szorítva a fiúcska fejét. A báróné. A méltóságos asszony arca fehér volt, mint a fal és valami furcsa fehérség úszott a szemein is, amelyek, mint márványgolyók, meredtek a nevelő urra. A hangja szinte belefulladt egy határtalan csodálkozásba, mikor rekedtre váltan suttogta: — Maga? ... Maga megütötte az én fiamat? ... Maga?.. . Nem telt bele egy félórába, mikor a nevelő ur a szürke vászonkofferjével a kezében, átballagott a két, vadszőlövel befuttatott, tömzsi téglaoszlop között, ami a kastély kapuját jelezte. Valami egészen rejtelmes, névtelen erő egyszerre hátraforditotta a fejét a sötétsárgára meszelt ház felé. Az emelet során a második ablak nyitva volt és a fehér keretek között, a borongós homályban egy fehér leányarcocska, kék szemén könnyek fényével, kimondhatatlan részvéttel ragyogott felé. A nevelő ur egy ösztönös mozdulattal megemelte kalapját, aztán ijedten kapta el a fejét és görnyedten a vászonkoffer terhétől, nekivágott az országutnak. * Az ut végig simán ment. Csaknem egy órával előbb, mint ahogy számították, a hatalmas gépkocsi átsuhant a két kőoszlop között és megállt a széles lépcsők előtt, amelyeken elsőnek a vidéki kollega sietett eléje boldog megkönnyebbüléssel. Majdnem a földig hajolt, mikor a professzor kezet fogott vele és senkinek se akarta átengedni azt a tisztességet, hogy azt a bizonyos fekete táskát, amelyet a tanár maga emelt ki a kocsiszekrényből, ő vihesse, amely ki.érlete azonban eredménytelen maradt. Sőt a soffőr ijedten nézett rá is, az inasra is, aki szintén ebben az irányban próbálkozott. Mert ő tudta, hogy ehhez a táskához nyúlni senkinek se szabad. Egy primadonna nem félthette úgy az ékszeres dobozát, mint a professzor a tokot, amelyben a b cskái voltak és amelyet ki nem adott a kezéből. Rámosolygott a vidéki kollégára és alig érthetően mormolta: — Köszönöm, cipeltem én már itt nagyobb táskát is. Szarvasi doktor ur elcsodálkozva pillantott rá, de a professzor átsiklott ezen a tekinteten egy sürgető kérdéssel: — Remélem, még idejében érkeztem? A beteg? A kolléga sóhajtva vont vállat és tompa csüggedtség volt az arcán, mialatt halkan referált. Öt perc múlva a professzor már ott állt az ágy előtt, amelynek a párnáiról a sovány, beesett arcból két izzó és mégis ködös szem hamvadó tekintete parázslott rá és a fáradt kéz hasztalan próbált megmozdulni. — Nem ismert meg, — állapította meg magában a professzor. — Nem csoda. Én sem ismertem volna meg. Csak egy szót súgott oda a helybeli kollégának: — Azonnal. Anélkül, hogy megkérdezte volna, merre van, egyenesen ment a fürdőszobába, ahová Szarvasi doktor is követte. Halk, de szilárd hangon mondotta neki: — Nincs semmi baj, - de veszítenivaló idő sincsen. És a házbeliek? — A méltóságos asszony, aki hatvan óra hosszat ült ott szakadatlanul az ura ágya mellett, ezelőtt három órával egyszerűen összeroskadt. Lefektettem. Néhány perce, hogy megnéztem, aludt. A gyerekek — kettő van, egy fiú, meg egy leányka — odafönt vannak a nagyanyjuknál. A professzor a betegszoba felé mutatott: — Az anyja? Mert az apja, azt tudom, hogy már meghalt. — Igen. Már több, mint tiz esztendeje. De az öreg méltóságos asszony él, itt lakik, csak — megvakult szegény. Tökéletesen vak. Különben mindent úgy rendeztem, ahogyan a tanár ur kívánta, arra az esetre, ha műtétre kerül a sor. Senki se lehet idelent, amig én nem szólok. A professzor helyeslőleg bólintott és egy pillanatnyi szünet után kissé nyomott, téveteg hangon kérdezte: — Más nem lakik a kastélyban? — Lakni, nem. De sűrű a vendég és most is itt van a báró húga, Szemerédiné. — Az Ilo ... Hirtelen elharapta a szót, amely kiszökni készült a száján és belemenekült egy másik kérdésbe: — Hát nevelő van-e? A vidéki kolléga nagyon meglepődött a kérdésen. Elcsodálkozva nézett a professzorra és kissé vontatottan, de engedelmesen felelt: — Van. — Ismeri? A kolléga tovább csodálkozott és tovább engedelmeskedett: — Én ajánlottam a házhoz. Egy nagyon derék, szorgalmas, tisztességes kis filozopter, tanító volt az édesapja itt a faluban, az édesanyja most is itt lakik és igen rájuk fér az a kis pénz, amit a fiú igy keres. — Hogy hívják?-— Hajnal. Hajnal Elek. De szabadna ... A további csodálkozásra nem volt idő. A professzor már gyűrte fölfelé a mészárosköpeny úját és indult szó nélkül a betegszoba felé. *
