Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-02 / 9. szám - Sárközi György: A fiu, aki nem akar meghizni
Az osztrák köztársaság jubileumi ünnepségei. A tündériesen kivilágított bécsi városháza f\ fiú, aki nem akar meghízni irta: Sárközi György 1. Bütykös csuklója kilógott a kabátujjából, mintha singcsontját hirtelen csomóba kötötte volna a teremtő, néhány hosszú rojtot hagyva csak a bog alatt: a szélmarta ujjakat. Ugyanigy, sőt még hatalmasabb boggal lengtek ki a bokák az egyre rövidebb nadrágszárból, amelyet már nem lehetett tovább leereszteni. Öreg anyja alig győzte ruhával a fiút, akinek tagjai megvadult meszelőnyélként burjánoztak fölfelé s szintelen szőke sörtéje és céltalanul a világba meredő orra még hangsúlyozták ezt az apokaliptikus soványságot. Két éhes szürke pont, két jelentéktelen kis szemecske. szögződött a kiálló pofacsontok közül a tányérokba és tálakba, amelyeknek tartalma nyomtalanul és eredménytelenül tűnt el a feneketlen bendőben. Csontjainak rohamos gyarapodásán kívül egy gramnyit sem hizott a nagyevö fin. — Ez a fiú nem akar meghízni, — panaszolta a folytonosan sütő, főző, gyúró, habaró édesanya a közömbös kofáknak, a nyelves szomszédasszonyoknak, a hallgatag falaknak s még a piszkavasnak is, miközben megkotorta a tüzet a leves alatt. A fin pedig csak ezt hajtogatta elnyújtott kappanhangon: — Mama, éhes vagyok! Mi van még? Ezt nyávogta most is, miután magábaöntött egy fazék bablevest, egy tál pacalt és nyolc káposztáspalacsintát, amelyek akkorák voltak, mint valami kisebb mángorlófa. —- Tönkreeszel engem, édes fiam és még csak nem is hízol, — siránkozott az anya. — Vegyél le, életem, egy üveg dunctost a szekrény tetejéről. A fiú ültében kinyújtotta a karját, — szörnyű karjaival mindenüvé elért — s leemelt egy üveg rumosszilvát a szekrényről. Két perc múlva azonban már megint fölhangzott örök bégetése: —- Mama, éhes vagyok! Mi van még? —- Mit adjak neked, angyalkám? — sirt az öregaszszony. — Maholnap üres lesz a kamra. Várj csak, kincsem, kapsz egy fazék lekvárt. S behozott egy kenyeret meg egy barnamázas cserépfazekat, levette szájáról a pergamentpapirost s odatette a fia elé. — Nesze, fiacskám, egyél. Bárcsak híznál is már egy kicsit. Ám kis idő múlva ismét fölkiáltott a fin, panaszos, kielégíthetetlen, borzalmas jajgatással, mint, egy itéletnapi kürt: —- Mama, éhes vagyok! 2. A kicsiny házban már nem volt semmi megehető, megingatható vagy élelemre cserélhető. A kamra, a pince, a padlás üres volt s a szegény anya tehetetlenül ténfergett a puszta szobákban. Ekkor a fiú utrakelt, hogy ennivaló után nézzen. Hosszú lábai gyorsan mérték az uccákat: a város túlsó végére igyekezett a nénikéjéhez. Irtózatos éhség gyötörte, megette volna a követ is, zsírban kisütve. Sóvár
