Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-02 / 9. szám - Sárközi György: A fiu, aki nem akar meghizni
Uj hó a Magas Tátrában orrát illatok kisértették, ínyét kívánatos izek. S a gyomrában feneketlen, betölthetetlen űrt érzett, egy egész világűr tátongott benne. Fele utón sem volt, mikor az orra előtt megnyílt, egy kiskapu s egy mezítlábas leányka két libát hajtott el előtte. A fiú megtorpant. Képzeletében zsírtól csöpögő sült libacombok kezdtek keringeni irtózatos gyorsasággal, pirított máj, fasirozott libamell, libaaprólék rizzsel... Száját eltátva, csurranó nyállal állt ott... S egyszerre, csodálatosan, mint valami mesében ... szóval a két liba hangos gágogással fölrebbent s eltűnt a fiú tátott szájában. A fiú gégéje nagyot rándult, nyelt egyet s kellemes érzés áradt el benne: most az egyszer, életében először, mintha jólakott volna. Vidáman meglóbálta vendégoldalkarjait s pózna-lábaival fürgén iramodott a mezőre. Méhdöngés, virágillat: a létezés boldog gyönyörűsége töltötte el. Ám ez a boldog érzés nem tartott sokáig. Csakhamar ismét szorongatni kezdte pokoli üldözője: az örök múlhatatlan éhség. Kövér báránykák legelésztek a mezőn, oly szépek, gömbölyűek, hogy gyönyörűség volt rájuk nézni. A fiú próbára akarta tenni a csodát s egy gyanútlanul közeledő juhocskára rátátotta a száját. A juhocska ugrándozni kezdett, vágyakozva és kínálkozva — a fiú meggörbítette a hátát s egyszerre, hupp, a bárányka benn volt a gyomrában. Most már tudta a fin, hogy mit kell tennie, lehasalt a fűbe, karikára nyitotta a száját s a barikák lökdösődve egymás hegyin-hátán, nyüzsögve tódultak befelé, diadalmas, végtelen menetben. S az elnyelt nyáj meg se kotytyant: a domboldalon a girbe-gurba tölgyek alatt, disznócsorda túrta a homokot: a fin besétáltatta őket is telhetetlen kendőjébe. A juhász, a kanász keresztet hányva menekült előle s nagy messzeségből még hallatszott a libáit kereső kislány keserves sírása. De a nagybélü fiú nem törődött semmivel: csak a maga kiáltozó, követelődző éhségével. Nekirohant a búzaföldnek s elnyelte a keresztbe rakott kévéket és a lábon álló termést; elnyelte a kukoricásokat, a lucernásokat és a fiatal erdőt. Egy hörpintéssel kiitta a csendesen futó patakot s odaállva a forgókerekü szélmalom ellen, mint egy fantasztikus tükörkép, hirtelen bekapta. Hétmérföldet lépve, a fővárosban termett, kitátotta csempe száját a gyárak előtt: s a munkások menete lehunyt fejjel vonult be rajta. Odaterpeszkedett az iskolák elé s a gyermekek elcsöndesedve, libasorban tipegtek gyomrába. Ráröhögött a kaszárnyákra: s a dobpergés elhallgatott s a katonák feszes léptekkel meneteltek be az éjszakába. Szétvetette lábát az utak végén: s a villamossínek torkába futtatták az emberekkel telt kocsikat, a hiútok, az autók, a gyermekkocsik, a járókelők feketén hullottak belé, mint a présbe a szőlőszemek. Már mindent fölfalt és még mindig nem lakott jól, ruhái lötyögtek izomtalan csontjain. A letarolt világon egyetlen kis házikó állt még s kéménye füstölgött. A fiú megismerte a házat, belépett. Egy öreg, ráncos nénike főzte sovány leveskéjét. A fiú fölkapta a lábast a tűzről, kiitta a levest, aztán szélesre nyitotta a száját és lenyelte az édesanyját. 3. Valaki áll a feneketlen éjszakában, a zugó csillagok között, sárga csontjai holdasán világolnak. Irtózatos csontváz, tar koponyáján néhány szál fehér haj lebeg az űr szelében s bordái között, a gyomra helyén, forog az elnyelt földgolyó. Néha megsuhintja kaszáját s a fekete égről lehull néhány arany virág, néhány csillag, egyenesen a csontalak fogai közé.
