Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-12-02 / 9. szám - Surányi Miklós: A mágus (9)
„Táncoló pár“. Gwerk Ödön festőművész pozsonyi kiállításáról kés és áhitatos során, mindenki szeméből kiolvasta, hogy benne az örök élet titkának megfejtőjét látják. — Szörnyű bajba kerültem, — gondolta magában kétségbeesett dühvei és elszánt dacossággal. — Ha nem teljesítem kívánságukat, ezek keresztrefeszitenek engem, vagy fogukkal tépnek szét, mint a fenevadak. Érezte, hogy újra kísérti a sátán. Egy pillanatig azon tűnődött, hogy roppant menynyiségben elkészíti a varázsitalt és szétosztja közöttük. Micsoda kavarodás lesz ebből! Az egész udvar megtébolyodik, az emberek eszeveszett óriás orgiában ünnepük belépésüket a halhatatlanság előcsarnokába. Egy megőrült Olympos lesz ez, senki sem fél az Istentől, a tulvilági büntetéstől, tettei következményeitől, mindenkiben kialszik a felelősség lámpája, amellyel a test durva ösztönein keresztül világit az istenfélő lélek. Senki sem ad többé törvényre, szokásra, erkölcsre, rendre, a családok felbomlanak, titkos viszonyok napfényre kerülnek, a kapzsiság, bosszú, irigység és gyűlölet minden korlátot ledönt önmaga körül, a részegek szörnyű bacchanáliákat csapnak, a gyermekek kicsufolják szülőiket, szolgák az uraikat, zsoldosok a vezéreiket, papok az Istent, népek a királyt, mert mindenki sebezhetetlen lévén, megszűnik a földön a büntetéstől való félelem. Ez lesz az első hatása Raimundus Lullus halál ellen való orvosságának: általános zűrzavar, fejetlenség, őrült, részeg, vad tombolás, az emberek egymásnak esnek, mint az éhes fenevadak és csókban, kéjben, ölelésben, verekedésben és öldöklésben, zabolátlan dühvei fetrengenek a véráztatta földön. De a pokoli orgia után nemsokára elkövetkezik a nagy Mercur bosszúja. Mindannyian elpusztulnak ők, mert avatatlanok voltak és bitorolták a szent folyadék titkát. Mint a dühöngő vihar, úgy száguld végig a spanyol udvar felett a szellemek haragja. Rakásra hullik a tobzódó tömeg a halál kaszája alatt. Kihal és néptelenné válik Ferdinánd udvara s az elnémult Barcelona megtelik halottakkal. És aztán? Aztán minden kincs, szépség, hatalom az ö ölébe hullik, ö pedig odarakja azt Ambrosia kicsinyke lábai elé. Ambrosia lesz a félsziget királynéja, aki halhatatlan szépségben és ifjúságban úgy uralkodik Castilia és Aragónia felett, mint ahogy a szent Istar a csillagos ég sötétkék boltjain. Ez volna igazi diadala neki és az örök életet adó kvintesszenciának. És ez egykettőre bekövetkeznék s ő, az Öreg és fáradt mágus, még láthatná az isteni Ambrosiát Ibéria trónján. Galeotti körülnézett s megpillantotta a királyné hátamögött a csodálatos asszonyt, aki halhatatlanságának tudatában sugárzott az erőtől, szépségtől és boldogságtól. Ambrosia nyugodtan és fenségesen nézett rá. Ilyen lehetett az Olympuson uralkodó Juno, vagy az Ida hegyén versengő Dallas Athenae, a maga derűs és mozdulatlan fenségességében. A többiek mind mosolyogtak, tekintetükkel simogatták és szemük pillantásával hízelegtek neki. Maga a zord hadvezér, Gonsalvo tengernagy szinte bocsánatkéróleg nézett rá és az ajkai remegtek. A király magához intette és nyájasan szólt hozzá: — Üdvözlégy, Nagymester! Hogy szolgál a kedves egészséged? Sokáig nélkülöztelek a királyi udvaromban. Pedig az országnak nagy szüksége van rád. Galeotti szive felmelegedett. A király oly kedves bensöséggel dadogott, mint egy hízelkedő gyermek. Az udvarnokok szeméből tisztelet és csodálat sugárzott. Az asszonyok szerelmes szemmel kacsintgattak rá. Az asztrológusok reszkettek. Marzio megsajnálta őket. Nem, ő nem tudja bántani ezeket a derék öreg gyermekeket. Ö nem veszi lelkére, hogy szép, finom, kedves barátai az ö kegyetlen kezéből kapják a halálthozó mérget. Inkább elszenvedi a mártírok minden megpróbáltatását. Az ünnepélyes fogadtatás után Galeotti négyszemközt beszélt a királlyal. Megvallotta neki, hogy Mercur csodatévő kvintesszenciáját már elhasználta, kimerítette, visszakérhetetlenül odaadta annak, akit legméltóbbnak tartott a halhatatlnaságra. — Ki volt az a vakmerő, aki el merte fogadni azt, ami egyedül engem illet Isten rendelése szerint? — bőszült fel a király. Galeotti hallgatott. A király rettenetes indulatra gerjedt. Galeotti hajthatatlan maradt. Hiába kérte, fenyegette, éheztette, gyötörte a király, a tudós nem árulta el féltve őrzött titkát. Bebörtönöztette; sötét, mély cellába dobatta s álmából minduntalan felverette, hogy kétségbeesés és őrület nyissa meg a száját. A humanista néma volt és hü az ö halhatatlan szerelmeséhez. XXIII. Ferdinánd király maga is elfáradt. Éjjel-nappal kínozta a kíváncsiság, hogy vájjon kicsoda bírja a halhatatlanság isteni adományát a föld lakói közül. A pápa? Miksa császár vagy Károly, a franciák királya? Vagy talán éppen a nápolyi király? Vagy Beatrix, Mátyás özvegye, akiről hallotta, hogy nemcsak hatalmas lángeszű, de ragyogó szép asszony is és nem lehetetlen, hogy szerelmével babonázta meg a kéjvágyó Galeotti Marziot? Miután tudósaival, papjaival és bíráival hasztalan tanácskozott, kimerült, elkábult, kétségbeesett és vigasztalás után áhítozott. Magához kérette Ambrosiát, hogy az ő karjai között pihenje ki magát. Megbízta Ximenest, hogy szóljon a hercegnőnek. Az öreg történetiró szomorúan ingatta fejét. — Uram, felséges ur, te méltatlan személyre pazarlód királyi gyengeségedet. — Mit beszélsz, Ximenes? — Ambrosia asszony megcsal téged is, ifjú lovagokkal szerelmeskedik. — Hazudsz! — förmedt a tudósra Ferdinánd, a szive vadul dobogott a féltékenységtől. — Ambrosiát irigyli az udvar, a vén udvarhölgyek kigyót-békát kiáltanak rá és te, vén öszvér, hitelt adsz a rágalom szavának. Ambrosia szent. Ximenes meghajtotta magát. (Folyt, iköv.)
