Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-11-25 / 8. szám - Juhász Sári: Látogatás Foujita műtermében - Szinház, mozi. Uj filmek • Anna Karenina
Ebben az esztendőben a következő nevek közt válogatott az akadémia: Galsworthy, Chesterton, Gorkij, Meres- kovszki, Bergson, Olaf Duun, Sigrid Und- se, Thomas Mami, Ferrero, Sinclair Lewis, Theodore Dreiser. Díszes névsor ez s hogy éppen Bergsont és Undsetet emelték ki belőle, mit se von le a többiek érdemeiből. Hölgyeim és uraim, csak türelem, talán majd jövőre, ha addig nem követik el azt a baklövést, hogy meghalnak. Még valami súlyosbítja az alapítványt kezelő testület feladatát: az alapítólevél nem eléggé szabatos. Nobel mérnök ur nyilván kitűnő szakember volt a technika terén, a szive pedig egészen biztosan aranyból volt; az irodalomhoz azonban vajmi keveset értett, különben nem irta volna be az alapítvány feltételei közé, hogy „az irodalmi díjban ama iró részesítendő mindenkor, aki az elmúlt év folyamán a legideálisabb emberi álláspontot tükröző könyvet kiadta.“ Ennek a megállapítása a gyakorlatban ugyanis keresztülvihetetlen. így gyakran oly egyéniségeknek jut a Nobel-dij, akiknek világszemlélete egyenesen ellentétben áll Nobel Alfréd ismert humanista álláspontjával. (Gondoljunk csak Rudyard Kipling imperialisztikus aláfestései költészetére.) Századunk első esztendejében adták ki először a Nobel-dijakat; az irodalmi dij eddigi tulajdonosai: Sully Prudhomme (1901), Theod. Mommsen (902), Björnson (903), Fred Mistral (904), I. Eche- garay (904), Henryk Sienkievicz (905), Carducci (906), R. 'Kipling (907), Rudolf Eeucken (908), Selma Lagerlöf (909), Paul Heyse (910), Maeterlinck (911), Gerhart Hauptmann (912), Rabindranath Tagore (913), Romain Holland (916), Heidenstam (916), Gjellerup és Pontoppidan (917), Cári Spittoler (919), Knut Hamsun (920), Anatole Francé (921), I. Benavente (922), W. B. Jeats (923), Reymont (924), B. Shaw (925), Grazia Deledda (1926). Most Henri Bergson, а XIX. század determinista s csaknem természettudományos empirizmusra támaszkodó, racionalista filozófiája után a metafizika felé forduló francia bölcselő, valamint Sigrid Undset, a „Kristin Lawransdodda“ írónőjének nevével bővült ez a lista. A vagyont és a halhatatlanságot jelentő csekklapokat, mint az újságok Írják, decemberben már kézhez is kapják. Vozári Dezső. Látogatás Foujita műtermében — Látja asszonyom, ha itt ezt a függönyt félrehúzom és kihajolok az ablakon, művészetem egész lényege tárul elém, — mondja Youki Foujita, a nagyszerű kis japáni festő örök és rendíthetetlen mosolyával, Square Montsourris-i házának müteremablakában állva. — A kis, szűk ucca semimbevesző vonala, ha fölfelé fut a szemem, akár Tokiót is eszembe juttathatja, Tokiót, ahonnan elsodort a vágyam nyugatra és ahová — ne csodálkozzék — már nem is vágyódom vissza még a szivem legmélyén sem. És ha lefelé tekintek, ott van a Parc Montsourris, a maga tiszta franciaságában, a párisi ucca ezer színének, zajának és lüktetésének közepette. Igazán megérteni ezeket a szavakat csak ott, az elegáns európai — nem is amerikaias — házban lehet, szembenállva evvel az aranyfülbevalós, pagefri zurás emberrel, akinek a szeméből csak úgy árad a megronthatatlan keleti naivitás és hit, mig szaporán pergő nyelve a mi kultúránk magasabbrendüségét dicséri. Igyekszik megtagadni japánságát szóban, tettben és művészetben — és aztán hirtelen, halkan dúdolva kuporodik le a földre és onnan nyújtja fel sűrű pislogások közepette valamelyik híres párisi grande cocotte-ról készült skiccét. Művészete nem az, ami általában fentartás nélkül tetszik. Egy erényét azonban senki nem vitathatja el tőle, szédületesen biztos rajztudását. Negyven-ötven aktkompoziciója között nem akadt egy sem, amely ne a legbiztosabb kézzel lett volna rajzolva. Mindegyikből kicseng azonban nyugat és kelet örök harca. Nincs az az angol lady, akinek portréja Utamaro és Hokusai emlékét ne hozná rá, ami azért soha nem zavar, mert tökéleteségénél fogva szinte el tudja hitetni teljes létjogosultságát. Portréi mind kompoziciószeriien hatnak. Egy spanyol hölgyről készült estélyi ruhás, életnagyságu képe a legragyogóbb, festészet és rajzolás minden egyesitett raffinementjével csinálva. Olaj, tempera, akvarell és a legfinomabb tusstoll — ész nélkül, csak érzéssel vegyítve. A fejet és vállakat beborító csipkekendő finomsága és anyagszerüsége utolérhetetlen. Foujita csak egyről szeret beszélni — önmagáról. És valahogy mégsem lehet önhitnek mondani ezt a nagy gyereket. Az ember annyira érzi közvetlen hatása alatt, hogy az mind igaz és elmondásra váró, amit ő mond, hogy csak hinni lehet neki. Naivitása határtalan. Amint megyünk föl a tekergős, csupa Foujitarajzzal teleaggatott csigalépcsőn, a világlegtermészetesebb arcával nyitja ki hálószobája ajtaját és az ágyban fekvő nőre mutatva, mosolyogva mondja: — Voici ma fémmé! — majd egy emelettel később két egymás mellett álló gramofonról adja azt a felvilágosítást, hogy az esetre van kettő, ha az egyik elromlik és esetleg egész napig is eltart, amíg kiják — mert ugy-e, Madame, csak nem lehet egy teljes napig gramofon nélkül élni? Dolgozószobájának díványa fölött lóg legérdekesebb képe. A nő imádata. Itt, ez előtt a kép előtt állva hirtelen összekavarodik az emberben a józan ész. Manet a japánoktól átitatva festette az Olympiát hatvan év előtt — és Foujita ma Manetből kiindulva, ősjapánságát Manet leszürődöttségével vegyítve festi meg ugyanazt a témát nyugati stílusban. Szin alig van a képen; az alakok elmosódva gomolyognak a középen szinte felmagasztosult női test körül. Csak ittott villan föl egy-egy erős szin, a láng erejével nyűgözve le a szemet. Foujita el van ragadtatva minden munkájától. Jobbat, tökéletesebbet azoknál el sem tud képzelni, mégis folytonos fejlődés látszik müvein. — Tanulnom kell még sokat itt Párisban, — mondja, — hogy mindig jobban és jóban sikerüjön elfelejtenem azt, hogy japán vagyok. Páris az igazi hazám, itt ismertek és szerettek meg, pedig Londonban éltem hosszabb ideig, de London hideg, nagy város, ahol olyan súlyosan küzdöttem és nyomorgtam minden megértés nélkül, ahogy még mi japánok is csak ritkán szoktunk. Amióta itt vagyok a világ közepén (szinte áhítattal mondja ezt), csak azóta vannak sikereim és álmaimat csak azóta tudom megvalósítani. Itt vertem gyökeret és innen hódítottam meg egész Európát a művészetemmel, amely ugye, asszonyom, valljuk be, már teljesen nyugati. Büszkén vezet körül az egész házban, megmutat minden zugot, lelkesen magyarázza, hogy milyen gyönyörű a finom, de igazán teljesen jelentéktelen berendezés, amelytől el van bűvölve; közben a rajzairól közismertté vált „le chat Miké“ hízelkedve dörgölődzik lábaihoz. És amikor fölragyognak a transparensek ezrei a párisi éjszakában, akkor Youki Foujita, nyugat szerelmese, beül elegáns autója volánja mellé és rohan, száguld föl a Montmartrera, ahol minden bárban sikoltva szól a jazz és ahol szmokingosan, arany fülbevalóval és page-frizurával minden áldott este reggelig táncol és szívja magába azt a kultúrát, amelyről azt hiszi, hogy az egyedül üdvözítő itt a földön. Juhász Sári. Színház, mozi üj filmek Anna Karenina Nem tudom, hogy az ,^Anna Kareni na“ című film is hozzátartozik-e az idei Tolsztoj-centennáriumhoz. Ha igen, annál rosszabb', mert akkor egy csapnivaló mozidrámán felül kegyeletsértést is elkövetett Amerika. Ebből a kétségtelenül jelentős regényből a film rendezője, bizonyos Edmund Goulding, oly aprólékos gonddal gyomlálta ki mindazt, ami maradandó benne, hogy ha egyébért nem is, azért a precizitásért föltétlenül elismerést érdemel. Az epika klasszikusaira Hollywoodban általában rájár a rúd, Metro-Goldwynéknél nem sokat teketóriáznak holmi remekművekkel, amik a házi dramaturgok vizes kezei közé kerülnek. Ezek a szcenáriumirók nem is azért vesznek elő egy-egy hires regényt, mintha különösen értékelnék, de mert a film, mely egy ismert könyv címét viseli, eleve kitűnő üzletnek ígérkezik. így jutott „Anna Kare nina“ is a stúdió tízezer gyertyafényü Jupiter-lámpái elé, igy lett a múlt század Oroszországát felvonultató regényből banális szerelmi dráma, lóversennyel és estélyi toalettekkel fűszerezve; szinte attól tart az ember minden pillanatban, hogy végül egy cowboy is fel fog lépni. A tizenkilenzedik század orosz uriházának különös, lelki kétségektől túlfűtött levegőjét jól ismerjük az orosz elbeszélő irodalomból s nem utolsó sorban a nagy Nikolájevics Leó regényalakjain keresztül. Joggal várhattuk tehát, hogy a Karenina-film elénkvarázsolja ezt a letaglózott mesevilágot sajátos zamatu romantikájával és ködös, kissé valószi-
