Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1928-11-25 / 8. szám - Tamás bátya kunyhója - Szenes Erzsi: Az őszinteség alkonya

nüitlen figuráival. Ebben a drámában pedig, a neveken és a kifogástalanul szabott gárdatiszti uniformisokon kívül semmi sem emlékeztet. Russziára. Ez a vérszegény történet (a Karenina-film története) bármely csikágói hajtiigyárosnéra is áll, sőt, őreá a leginkább.

A címszerepet nem kisebb művésznőre bízták, mint Greta Garbó. Ennek az értelmes és ami több: raffinált aszszonynak nem sikerült feszültséget belevinni az áporodott librettóba. Egy gesztusa, egy fintora itt-ott Ígéretesen villan fel, de azután ő is erőtlenül hanyatlik vissza a film jelentéktelen atmoszférájába.

A színészi teljesítmény ebben a darabban, mely mozihüzletemberektől a legjobb prognózisokat kapta s alighanem világsikerré lesz, még igy is a Greta Garbó elasztikus, fiús vállain nyugszik. Vronsky grófot John Gilbert alakítja, aki a legkiálhatatlanabb kaliforniai dandyk egyike. Ebben a szerepében különösen unalmas, erőtlen és szürke. Az öreg Georges Fawcelt, aki Mihály nagyherceget személyesíti meg, a Meóro-Goldwym Mayer első garnitúrájából való sztár s nem is rossz, amig egyéniségének megfelelően szerepeltetik. A morozus de jószivü tábornok alakját, sajnos, túlexponálta.

Unhappy end. Anna és Vronsky a filmben sem kapják meg egymást. Goulding ur, ugylátszik, ezzel akarta megadni az irodalomnak azt, ami az irodalomé.

Tamás bátya kunyhója

Mindannyiunk emlékezetes ifjúkori olvasmányából, „Tamás bátya kunyhójából“ közel kétezer méteres filmet készített az Universal s dicséretére legyen mondva, csak ott tért e1 a regény cselekményétől és megkapó naivitásától, ahol azt a film speciális technikája megkövetelte. Amerikai filmgyártól nem is lehet többet várni, mint, a „Tamás bátya kunyhója“. Kellemes meglepetés, hogy a darabban egytől-egyig ismeretlen színészek szerepelnek, akik egyelőre mentesek a sztárok pöffeszkedő stílusától, mely minden alakot önmaguk képmására akar formálni.

Harry Pollard rendezte ezt a filmet szerencsés kézzel és sok finom ötlettel. Az intrikusnak itt nincs elvetemült nézése, egy hegyesre pödrött bajusza, a főszereplőnek sincs kifogástalanul megkötött nyakkendője, de még a hősnő sztereotip „szépsége“ is hiányzik, mely rendszerint egy ondulált bubifrizurából és egy édeskés mosolyból áll, minden pillanatban készen rá, hogy átadja helyét a glicerinkönnyeknek. A szereplők — a regénynek megfelelően — nagyrészt négerek. A rabszolgák alakjait igen hűen viszik a felvevőgép elé, hiszen még ma is ott érzik hátukon a fehér ember civilizációjának kegyetlen korbácsát. Az amerikai rabszolgatartás szégyenletes korának mozgalmas képét kapjuk itt, lázas, lüktető, vergődő életét.

A film tökéletesen van fotografálva, ez külön nagy érdeme. „Tamás bátya kunyhója“ a filmprodukció hosszuéletü darabjai közé tartozik.

Az őszinteség alkonya

A minap újból láthattam a „Nyu“-t, Ossip Dyrnov drámájának filmváltoz ilát, amely csak most jutott el abba a kis városba, ahol élek. Amint tudják, ez egy mindennapi történet. De vájjon mindazok a dolgok, amelyek felforgatják az életünket, amelyek felkavarnak bennünket, az életből a halál mesgyéje felé visznek, nem-e mindennapiak mind? Óh, azok a történetek, melyek szerint eloől a sorsunk, olyan végtelenül egyszerűek. Ossip Dyrnov amikor mindennapi történetnek jelzi a „Nyu“-t, Ítéletet mond minden trükk fölött. Mintha azt akarná mondani: élünk és vagyunk, ránézünk egymásra, találkozunk egymással és könnyen meglehet, hogy végzetesek leszünk egymásra nézve. Ahhoz, hogy egy tragédia hősei legyünk, elég ok az, hogy élünk.

Mert miről is van szó? Nyu feleségül ment egy emberhez, aki szerette őt. Nyu semmit sem tudott a szerelemről, nem tudta, hogy a szerelem vihar, amely egyszer az életben mindenkit utolér, nem várta hát a va'hirt. De egy napon, amely nap semmivel sem különbözött a többi napoktól, találkozott azzal a férfivel, akiért a világra rendeltetett. A férfi költő volt. A költő megfogta Nyu kezét és Nyu ettől a pillanattól fogva a költő hatalmában volt. Nyu nem tagadta ezt, türelmesen fogadta a Végzetet, mint az erdőn a fák a vihart. (És mert egész leikével a költőhöz tartozott, mert összefutottak előtte az összes utak, nem maradt csak egy útja — a szerelem. Szakított mindennel, a szivére hallgatott, elhagyta a férjét és a költő kedvese lett. A költő azonban nem tudta összeláncolni senkivel sem az életét. Olyan kincs volt, amely egy léleknek sem adhatott sokáig csillogást. És Nyu, aki olyan szegény, olyan semmi lett az órákra megszerzett kincs nélkül megölte magát.

Egy darab, amelyben egy aszony elhagyja az urát anélkül, hogy megcsalná. Pillanatig sem játszik komédiát. Ott él még a férje szobáiban, de minden mozdulata tudatosan árulkodja, hogy másba szerelmes. Egy kép: Nyu egyedül van a férfivel, akit szeret, a férfi letérdel előtte és szerelmes szavakat mond neki. A férj belép, a férfinek még van annyi ideje, hogy felugorjék és megfelelő pózba vágja magát. Nyu olyan marad továbbra is, mintha a szerelmes szavakat akarná tovább hallgatni, nem leplezi el boldog arcát, szerelemre nyílt nagy szemeit. A férj nem láthat, nem tudhat semmit, mégis kétségtelen, hogy mikor ránéz a feleségére, azonnal rekonstruálhatja a megjelenése előtti jelenetet. Nyu mindvégig ilyen őszinte, egyszirü, ilyen a halála is. Ez az az asszony, aki nem játszik, nem flörtöl, ha szeret, egészen szeret. Egy lapra teszi fel az életét. A férfi tulajdonképpen nem is hagyja el, csak a vállát rándítja meg, mikor Nyu szerelemmel közeledik felé, csak éppen nincs ideje az ő számára. Hiszen a férfiaknak más dolguk is van, mint az enyelgés, az igaz. Csakhogy az ilyenfajta férfiak, mint amilyen a Nyu kedvese, olyan férfiak, akikre nem lehet építeni, akik úgy siklanak ki az asszony ujjai közül egyik pillanatról a másikra, mint egy síkos aranygyűrű. Ezeknek a férfiaknak a szerelme a legnagyszerűbb, legkivételesebb szerelem, de ha elmúlt, soha többé visszaszerezni nem lehet, semmiféle trükkel, rafinériával. Két egy sorsra szemelt lélek élete igy tépődik el egy pillanat alatt végzetszerűen. Nyu, mint minden őszinte lélek, megérzi, hogy hiába minden és önmagával számol le.

A dráma egyáltalában nem filmszerű, nincs képszerüségre építve, de ez nem irható rovására. Hü marad a mü szelleméhez, egyszerű milliőbe van összefogva, kamarajáték három olyan kitűnő erő kezében, mint Elisabeth Bergner, Jannings és Conrad Veidt. Érzésem szerint ez az első film, amelynek nem volt ártalmára az irodalom. A Szó anélkül, hogy hallható lett volna, mintha létjogosultságot nyert volna benne. A szavak sulykülönbségével elérhető feszültséget szinte teljesen viszaadták itt a mozdulatok, párbeszédeket vélt hallani az ember, amelyekre lélekzet visszatartva kell figyelni. Jellemző, hogy Elisabeth Bergner Nyu szerepét majdnem végig egyazon ruhában játsza, éppen, hogy a bálra öltözik át. Valaki, aki hisz magában díszek és pózok nélkül. Szinte megható, hogy Bergner, aki átszellemültségében annyira szép tud lenni, mennyire nem törődik itt azzal, ha csúnya is. Mintha csak azt mondaná: csak a lélekről van szó, ha a leikeink találkoztak, olyan mindegy egy fokkal szebb vagyok-e, vagy csúnyább. A lelkem ég a szemeimben és a számon, a szerelmesei*», tudja ezt, idegen sohasem veheti észre.

De különös ebben a darabban minden más hatott a közönségre, csak eppen a darab ereje, az őszinteség nem. Ennek az asszonynak ősi, ösztönös, gyönyörűséges lélek-kinyilatkoztatása. Mert nem idegtépő borzalmakon, nem kiélezett helyzetekben, nem trükkel és raffinériával, tehát nem ugródeszkákon keresztül szemkápráztatóan jutott el ez az aszszony a szerelemhez és pusztult el általa, hanem úgy fogadta, mint egy rendeltetést és önmagát adta egészen, azért, ha egy hang fejezhette volna ki a közönség véleményét, ez azt mondta volna, hogy Nyu hisztérikus. Hogy Nyu őszinte, az senkinek sem jutott eszébe.

Mert hol van ma asszony, aki nem tépi szét magát sok játékon és aki, ha egy tragédia középpontjába kerül, igy menjen át a tragédián. Ilyen erős hite ma már alig van a szerelemnek. Olyan vallás ez, amelynek egyre kevesebb hívője van. Ma egyik hazug érzésből a másikba hajszolják magukat az emberek, ma az az igaz, ami felkorbácsol és elkábit. Egy asszony, akinek még csak szenzációs toilettjei sincsenek, akinek nincsenek démon allűrjei, csak lelke van, melyet semmi körülmények között nem tagad meg, még akkor sem, ha le kell számolnia a világ minden törvényével — ez a mai ember számára nem más, mint merő hisztéria.

Az őszinteség alkonyát éljük, a Nyutipus kiveszőben van, majdnem olyan idegen már az őszinteség a mai ember leikétől, mint az alchimisták gondolatvilága. Bátran állítom, hogy Ibsen Nórájának is több hive akadhat az üzleti