Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-11-25 / 8. szám - Szvatkó Pál: Schubert halálának századik évfordulója
KÉPES HET SZÉPIRODALMI HETILAP I. évfolyam. 8. szám. Prága, 1928 november 25. SCHUBERT HALÁLÁNAK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJA Először a háború egyik nyarán találkoztam vele, még gyerek, tudattalanul és fontosán. Bécsben éhség dúlt, bécsi családok menekültek hozzánk a gazdag szőlőhegyek közé, bécsi lányok elhozták puha varázsukat, ami nekem uj volt bécsiben és lányban egyaránt, s reggeltől estig a divatos Dreimäderlhaus slágereit énekelték, vagy a Schwammerlt olvasták, Bartsch utálatos Schubert-regényét. Akkor még nem tudtam, hogy Schubert a szőlőhegyeket mindennél jobban szerette és a Dreimäderlhaus egy szerencsétlen emberi élet legnagyobb gyalázása, ami valaha volt. Nem tudtam, hogy annak a honoráriumnak századrésze, amit Berté a fölhasznált Schubert-dalokkal keresett, a komponistát gazdag emberré tehette volna és megmenti az éhhaláltól, — én csak éreztem, ahogy a nyárral, a bécsi lányokkal és a Schubert-dalokkal egyidejűleg éledek és egy-egy dal évek múlva is emóciót okoz, mert emlékeket jelent. Másodszor most nyáron találkoztam vele, Bretagne legnyugatibb szélén, a világtól elrugaszkodott idegen kelták között. Alkonyodott, a tengerre ráfeküdt a dantei ľaer bruno, s a rőt sziklák mágvilágosan meredtek a csendbe. Ez a pont — a Point du Ráz -— komor legendák hazája volt — mellettem Is király elsülyedt városának vízzel borított gödre — s egyszerre a hátam mögött vékony hangon, kedvesen, hamisan, ahogy csak francia nők tudnak énekelni, valaki belefogott Schubert „Ungeduld“jába. Franciául. Hogy „belevésem minden fakéregbe, minden kőbe, hogy tied a szivem“. Arra kellett gondolnom: hát belevéste minden fakéregbe, minden kőbe, — ime, a lichtentali tanító és a bécsi mosónő sápkóros fiának dala tulharsogja Is király birodalmát! A száz év előtt nyomorultul és kétszáz forint adóssággal harmincegyéves korában Bécsben elpusztult Franz Schubert az emberiség nagy kezdői, teremtői és kitalálói közé tartozik. A müdalt találta ki, a Lied-et, — hogy úgy mondjam: a „le lied“-et. Ott Franciaországban gondoltam rá, hogy a franciák kénytelenek le lied-nek nevezni a műdalnak azt a válfaját, amit Schubert teremtett, más szavuk nincs rá, mert a chanson rossz, s a szót átvették a bécsiektől, ahol Stael asszony és Ligne legszellemesebb hercege hallották először száztizenöt év előtt, a kongreszszuson. Schubert előtt a szövegnek semmi szerepe nem volt a dalban: odabiggyesztették a melódiához, játszottak vele, össze-vissza forgatták, elejtették, fölvették, ahogy éppen jött vagy a kontrapunkt .megkívánta. így volt még Mozart Veilchenében is, mig Schubert végre dallamával újat: dinamikát adott a szónak. A schuberti Lied-ben a szöveg recitativ, fontos, a dallam kiemeli a lényegét, s a goethei vers például csak a schuberti melódiával lesz az a legtökéletesebb, elragadó líra, ami már kicsiben az, amit később Wagner nagyban a Gesamtkunstwerkben álmodott. A schuberti Lied nem csupasz melódia, hanem tartalmat hordó melódia, mint ahogy a hullám a hajót hordja — s ebben hasonlít a magyar dalhoz, mint ahogy elvitathatatlan, hogy Franz Schubert jelenségének komponensei közé tartozik az a hatás is, amit a magyarság emberanyagban, életgazdagságban, szokásokban évszázadokig Bécsre gyakorolt. Csakhogy ehhez a hatáshoz mások járultak. Az olasz, mely a melódia érzékét adta (ami a magyar dalban hiányzik) s a szláv, ami a lágyabb és kevésbé szertelen temperamentumot adta. Mindezt Schubert az ősi germán muzikális ösztönbe öltötte, s igy lett a Lied. A Lied, amely ugyanaz, mint születési helye: Bécs, germán keretbe foglalt szerencsés szláv-olasz-magyar egyveleg. Nagy műfaj, a zene romantikus lírája. Amit később Schumann, Brahms, Wolf teremtettek, Schubert „Szép Molnárnéjában“ ered. A szegény kis komponista, aki két hónappal halála előtt szánta rá magát, hogy elmegy az öreg Simon Sechterhez egyszer végre „tisztességesen“ kontrapunktot tanulni (de azért megírta a H-moll szimfóniát, a nagy Befejezetlent), fantáziájának hallatlan gazdagságával előkelő magaslatra emelte az addig lenézett impromptuket, a Moment musical-t. Nem csoda, ha ezért leginkább a franciák szeretik, elsősorban a nagy Maurice Ravel, aki Betthovennél nagyobb muzsikusnak tartotta. Tán nem nagyobb, — nem is kisebb, csak más. Betthoven a démoni zenész, akit fúriák kergetnek, Schubert a szerafikus, akinek „Verzückung“-jai vannak. Egyforma szerencsétlen életek, mint ahogy egyformán rut, tömzsi termetet, tömpe orrot és balog mozdulatokat osztott ki számukra a végzet. Csakhogy Beethoven lázongott a sorsa ellen, a nemesekkel tartott, akik meghalnak, de nem engednek, Schubert, a kispolgár, megadta magát, ivott és örült, ahol örülhetett. Feltűnően egyforma rut arcukból Beethovennél két szemtelen, villogó, démoni szem nézett a világba, még Goethére is, Schubertnél csak a rut arc maradt, mert szemére szerényen vastag pápaszemet rakott — és hetvenkétszer alázatosan megzenésítette Goéthét, akit'talán jobban tisztelt, mint Beethovent. Szvatkó Pál.
