Képes Hét, 1928 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1928-11-25 / 8. szám - Surányi Miklós: A mágus
A MÁGUS Regény — A Képes Hét számára irta: SÜRÁNYI MIKLÓS (8) A hadvezér csak bámult ekkora erő és ily nagy ruganyosság láttára. Hatvanötéves ember! — Ez csakugyan az ördögök cimborája, — szepegeti magában és dühösen, félelmében és szégyenében nagyokat rúgott a zsoldosokon. — Uram, ez maga a Sátán, — nyögött az egyik poroszló, aki lába-törve vergődött a márványpadozaton. — Ez Belzebub, — lihegett egy másik, kinek kilenc foga fordult ki a tudós ökölcsapása alatt. XVIII. k A királynak rossz éjszakája volt. Nehéz álmok gyötörték, rémképeket látott és szinte elviselhetetlenül vágyakozott a gyönyörű Ambrosia után. Amikor az udvarhölgyre gondolt, hirtelen elhatározta, hogy a nápolyi háborút haladéktalanul megindítja, vagyis eltávolítja az udvartól Gonsalvót, a férjet. De ezzel kapcsolatban az is eszébe jutott, hogy a háborúra még koránt sem készült fel és szövetségese, a francia király sem tartja időszerűnek Itália meghódítását. A pápától is félt, Miksa császár álláspontjával sem volt tisztában, a spanyol nép fáradt volt és megunta a háborút, a zsoldos hadsereg is sok pénzbe került s a kincstár csakúgy kongott az ürességtől. Tanácsadóitól sok jótanácsot kapott, de mivel az egyik sürgette, a másik ellenezte a háborút, tulajdonképpen semmi hasznát sem vette a tanácsoknak. Lázas nyugtalansággal hánykolódott ágyában és roppant gondjai elől minduntalan a szép Ambróziához menekült vágyban és képzeletben. Reggel felé már egészen kimerült és elátkozta az egész európai politikát. — Ambrosiának van a legszebb szeme egész Aragóniában, — gondolta türelmetlenségében és izgalomban holtra fáradt lélekkel — és maga elé képzelte a magas karcsú hölgyet, a hölgy villogó fekete haját, amely dús fürtökben omlott le alacsony homlokára, a szemek felett majdnem összeérő dús fekete pilléket, amelyek azt jelentették, hogy a lélekben igéző erők, démoni hatalmak és forró szerelmi indulatok égnek. — Szeme azonban ibolyakék, ami a születése pillanatában uralkodó Vénusnak a Szűzzel való konjunktúrájában leli magyarázatát, — gondolta magában a király, aki jártas volt az asztrológia tudományában és büszke volt erre a tehetségére. A spanyol király birodalmában felkelt a nap és az udvar benépesült az államférfiak, katonák és papok, külföldi követek és ügyes-bajos alattvalók seregével. Ferdinánd kora reggel intézte az ország dolgait. Most is maga elé rendelte a minisztereit. A kincstárnok jelentette, hogy az állampénztár üres. — Tudom, — legyintett Ferdinánd, — meg kell szorítani a zsidókat. — A zsidókat kiűztük az országból, — jegyezte meg a pénzügyminiszter szemrehányó képpel, — Vissza kell hívni a gazembereket, — rendelte a király. — De a nép ellenezni fogja. — Be kell a népet csukni! — A termés gyalázatos. — Körmenetet kell rendezni esőért. — A hadsereg szétzüllik. A csapatok szökdösnek. — Meg kell tizedelni őket. — Az angolok háborúra készülnek ellenünk. — Megverjük őket. Nekem van a legnagyobb flottám a világon. Az előkelő brazíliai társaság szépségideálja: Emília Carmen Villar, a washingtoni brazíliai katonai attasé leánya — Igenis. De a hajók rozogák és a kalózok a felét szétlopkodták. A király dühbe jött és ordítva hívta Gonsalvót, a vezért. — Rossz híreket hallok. Éhség, lázadás, nyomorúság, ellenséges támadások fenyegetik országomat. — Hirdess, felséges uram, keresztes háborút. — Ki ellen? — A törökök és az afrikai arabok ellen, felséges uram. A király gondolkozott. — Ennek nincsen már hatása az istentelen Európára. De a keresztes háború jó eszme, hasznos gondolat. A hadvezér szeme felcsillant. A király összevonta szemöldökeit. — Keresztes háborút hirdetek a nápolyi király és a pápai hübérállam ellen. — Ah! — Igen, meghódítom Dél-Itáliát, Szicíliát, Ischia szigetét és Campagnát. Megelőzöm a franciákat és Miksa császárt, akik tudtommal fel akarják maguk között osztani a szép Latiumot. Gonsalvo elsápadt. — Kemény dió. Nehéz ügy. És mikorra tervezed, felséges uram, a hóditó hadjáratot? — Nyolc nap múlva indulsz. Te vagy a keresztes csapatok főparancsnoka. A hadvezér letérdelt a király elé és megcsókolta Ferdinánd kezét. — A király akarata parancs, — hebegte magánkívül a fájdalomtól, hogy ismét el kell hagynia a szép Ambrósiát.
