Keleti Ujság, 1941. április (24. évfolyam, 74-97. szám)
1941-04-12 / 84. szám
22 19 4 1. If If S V É 1 „Szólt néki, kövess engem..." Ilyenkor, Susvét-nagyfiefe táján, a * zsenge tavaszi fuvalmak, barka és frissen felszántott fekete barázdák mámo- ritó illatával mindig visszahozzák szivembe régen elhagyott falumat. Éjféli j szellők szárnyán érkezik falum, mind a ) négy kicsi templomával s egész határá- *! val. Emberei is eljönnek mind, mind, ' akikhez valami közöm volt valaha. Ezen a tavaszon elsőnek halott édesapám érkezett, most, virág vasai nap éjjelén..,' Szomorúan feküdtem le erősen azon ; az éjfélen. Olyan szomorúan, hogy még < az álmot is elrebbentettem magamtól s aztán hiába csalogattam lehunyt sze- | mekkel, ezer Ígérettel, mégsem jött fe- : lém. Helyette halott édesapám telepe- íj dett az ágyain szélére, Kibontotta ta- j risznyáját s a takaróruhából palaesin- j tát vett elő. — Egyél, fiam — biztatott — anyád jj sütötte, friss ordával, zöld kaporral. — f Tudtuk, hogy te szereted, hát itt van. Ş — Köszönöm, édesapám, de nem va- gr?ok éhes — mondtam. — Megittam ma este három feketét s az elvette az ét vágyamat. Igaz, az álmomat is elvette s ez baj. g — A feketekávét én is szeretem — jj fejelte édesapám a beszélgetést — s it- ] tam is sokat a háború alatt Prágában, mikor szakács voltam. De most kóstold, meg ezt a palacsintát, nem vihetem vissza, megsértődne édesanyád. Ne bántsd te is szegényt, éppen eleget sir, amióta én elhagytam s föld alá men ' tem ... Meg érettetek is sokat aggódik, hogy ha háború lesz, akkor nektek is kell menni. Mind a négyen s mind az ő fiai. Látod, hogy eltelt az idő, fiam. i Emlékszel, Pista még egész kicsi volt, : amikor a koporsómat kisértétek ki a Pusztára s most már megyen sor alá... — Hát a faluban mi hir van, édesapám? Mondjon már valamit, ha már j bejött olyan messziről s annyi idő után. , Látom, erősen sáros a csizmája. — Sáros bizony fiam, egész szárhegyig I sáros, merthogy nagy a sár. Éppen olyan sár van nálunk ezen a tavaszon, mint azon a régin, amikor én még nem is éltem, csak hallottam róla gyermekkoromban. Az öreg bibliás Szabó Samu ^ beszélt róla sokszor, hogy akkor nem is j; tudtak kimenni a házaikból az embo- jj rek. Vasárnaponkint megszólaltak a ha rangok a templomban, de csupán csak .[ a pap volt ott s a harangozó, mivel ők T a templom mellett laktak éppen. Nem f tudtak az emberek elmenni a templomig, jj olyan sár volt. De eljött bnsvét nagy- | hete. Akkor meg reggel is, meg este is 1 harangoztak a templomba mint abo- 1 gyan nagyhét fejében szokás. Már eljött husvét szombatjának reggele s a pap még mindig csak a harangozóval könyörgött a templomban. Azt kérdi a harangozó a tiszteletes úrtól: —> Vájjon veszen-é valaki úrvacsorát holnap, a husvótnak szent ünnepén tiszteletes úr? Senkisem járt nagyhetet, azért kérdem. Még Krisztust is csupán csak aetten kisértük ki a Gecsemáné kertbe nagypénteken, akkor se volt senki. Még a passióra se jöttek el, hűtlenek lettek az emberek a templomhoz, Ş mint áldott jó Krisztushoz az ö tanít- <j ványai. Félnek a ncpelc a sártól, mint | Péter félt bevallani, hogy o is amaz * embernek tanítványa volt. De akkor, amikor a kakas harmadszor is megszólal a, hogy elárulá Péter harmadszor Jézust, akkor már Péter is kimene s nagykeservesen sira... A tiszteletes úr csak hallgatta az ö harangozója panaszát s aztán azt mondta neki: — Szerezze csak be holnapra az ur vacsorái kenyeret és bort, mind az egész falunak, mert azért holnap csak eljönnek. Lehet, hogy este is sokan lesznek. Kezdjük kicsit hamarább a templomozást, hogy ne sötétedjék, ránk az este. mert sötétben én sem látom már a Biblia betűit. Húzzon a haraugokaal jó hosszú verseket, hogy az alatt az idő alatt eljöhessen, aki akar, A harangozó már kora délután belekapaszkodott a havangkiítélbe s huzla a nagyszombati harangokat. Már vagy két óra hosszat húzhatta, amikor felfigyelt a falu. Különösen az öregasz- szonyokban szólalt meg a lel ki ismeret, hogy mégiscsak templomba kéne menni. Meg is indul a felvégből Szabó Ferine s békiát a kapukon: Irla! Biró János — EmSerek, emberek! Istentelen bű- * nős emberek! Templomba kell menni! j Lám, az áldott Jézus semmitől sem félt annakidején, még a kereszttől sem, még a Koponyák hegyétől sem 6 Judás csókjától sem és mi megijedünk a sártól. Nem megyünk templomba, mert félünk, hogy elnyel a sár. Mondom én nektek J azért, hogy nem a sár nyel el minket, 5 hanem a bűn. A bűn, ezt mondom ne- | ked, Basa Pisti! Ezt mondom én neked, ? egész falu! f — De azért a te urad se mert kijönni, Szabó Feriné, ugye, nem mert kijönni. Félti a csizmáját, mint ahogyan te fél ted a bőröd a poklok kínjától, úgy félti a te urad a csizmáját a sártól, — Na, várjál csak, Basa Pisti és várjál te egész falu, mert mindjárt hozom én az uramat!... Felfogja Szabó Feriné fekete inneplő fersingjét, hogy ne érjen a sárba s megindul vissza, a felvég felé. A harangozó már a másodikat húzza, amikor haza érkezik Otthon találja éppen az urát. Bibliát olvas. Az ablakból elszedett egy cserép pelárgóniát s ott olvas az ablak mellett, a beszűrődő világosságnál. — Hát, te mit csinálsz, fiam? — nyit ajtót és szájat Szabó Feriné az árára. — Süabizálom a Bibliát — mondta s ujját ott tartotta tovább is a megkezdett soron. — Te, Feri, gyere te is templomba. Gyere. Tudod, mit mondott Basa Pisti? Azt mondta, ha te eljösz, akkor az egész . falu jön. Mutassam meg, hogy elhoz- 1 lak s akkor mind ott lesznek. — Mennék én, lelkem, mivel egész héten készültem rá s úrvacsorát is kíván az én lelkem és még a osizmámot i sem sajánlom a sártök csakhogy félek... ' — Fóélsz?... Mitől... — Talán a paptól félsz... Ne félj, nem vágja, ki a nyelved, Isten bocsássa meg bűnöm, Fogy ilyeneket beszelek c szent estén. — Tudom is én, mitől. Csak félek. Az éjjel azt álmodtam, hogy a templomban haltam meg! — mondta Szabó Feri s a hangja oly an,gy ámoltala n volt. miüt a kéregető koldusé. — Szent Isten!... Hogy miket beszélsz!... Aztán, hogy haltál te meg a templomban? Hogy?.. — Én már arra nem emlékszem, csak arra emlékszem, hogy a Biblia ölt meg! Azért vettem most is kezembe, mert ielek tőle! Keresem a kést benne, vág.' a kovás puskát, vagy én nem tudom mit, ami megölt engem. Mert az itt var benne, a Bibliában van!-.. — Istenem, miket beszélsz... Ha nem volnék református s tudnám, hogyan kell keresztet vetui, hát keresztet vetnék de így csak azt mondhatom, gyere templomba. Már mindjárt a harmadikat húzzák-.. Megindultak hót a templom felé. Elől Szabó Feriné tuent s nyomában az ura kullogott, mintha vesztőhelyre menne. Basa Pisti már ott állott a kapuban s bekiáltott háza kapuján: — Véri, Véri! .. — Gyere, mennyünk mi is a templomba. Szabó Feriék is mennek. Szólj bé a szomszédba is. Én majd Gergely éknek szólok. így mozgósították az egész falut, a felszegtől, le az alszegig. A harangozó pedig csak húzta, húzta a harmadikat. Látta a torony ablakából, hogy gyűl a nép a templom felé s addig húzta, amíg mindenki oda érkezett. A tiszteletes úr már ott állott a templom kapujában s gyönyörködött nyájában, amint lábbelijéről a csúf fekete sarat takarította s arra gondolt, milyen jó volna, ha a lelkeket is igy meglehetne takarítani a fekete bűnüktől. Erről szól majd mai elmélkedésében is nyájához. A János evángyéliomának IS. és 19. verseit leli ZÁSZLÓ ELŐTT Én láttam lobogni büszkén, kiterjesztett szárnnyal, fent kavarogni vészben, viharban. Tömöri kezében kettétört rúddal, állni tiporta«, vértől pirosán. Rn láttam Mohácsnál s letörni a máj fényi sikon. Bomlott hadak siró szemében égett, mint kiáltó, sötét fájdalom. A Nemzet testénél, n Haza lábánál vonaglott. Tépett szárnyként vihar verdeste, ezerév könnyén és gyászán — láttam porbahullani Világosnál. És láttam őrült, véres télben. — Ó- szörnyű napok és éjek! Ki nem mondott fájdalmak gyötörtek, mikor egyetlen imánk volt — [Erdélyben. Ö, láttalak, zászló Kolozsvárott. Mártalóc bandák ‘-árba rángattak- Meglepték habfehér selymed s gyönge-ági tested lábbal mocskolták, mely egykor Bács tornyán fénylett. És Udvarhelyen és Háromszéken és mindenütt a sötét végeken. Pusztulás, jajszó és halál zúgott és tűz és vér és lélek sikoltoit. Moşi itt állsz, zászló! Gyönyörű, fájdalmas valóság. Szent ereklye, égi tiszta oltár. Itt állsz megfürödve és újjászületve egy nemzet hitében s fájdalmában. Szőttek hű női kezek és hímeztek lobogó álmok. Pirosabb vagy most a pirosló i érnél és a fehér gálámnál fehérebb. Lobogj és égj, Szent zászló! Sikolt» és vezess, büszkén lobogó! Tanító és nevelj! írfts és világol j! Mutass utat a tévelygőnek. Kicsinek, gyengének, kétkedőnek Adj erőt és sugározz hitet. Jelezd az uj szebb ezeré vet! BARTALIS JÁNOS Ráz •.« n Ködben, hóban, téli fagyban és minden viharban, mindig szebben, mindig jobban, életemben, halálomban egyre mondom, egyre írom szent nevedet: nyár leánya, jó leányka, Rózsa. Rózsa, Rózsa. Rózsa, suttogom mióta, és télből és sötétből, éltem kínzó éjjeléből egyre hívlak, egyre várlak nyári rózsa, Rózsa. Janin« illata, virágok illat* Te neveddel. mintha feeske«zárnyon lepkeszárnyon szállna. S Te szállsz feléin a széllel, arcodat a hópihékben is érzem. Rózsa, Rózsa, nyár virága: rózsa mindig Veled, mindig Érted élek én azóta. S hullhat a hó, halhat a jó, egyre vígan, egyre szebben nyári rózsa, Rózsa, Rózsa úgy hajolok szép kezedre, mintha virág volna. FLÓRIAN TIBOR bet majd alapul venni. Hogy fa szól csak? ..Bizony, bizony mondom neked, mikor ifjabb voltál, felövezted magadat.! és oda mentél, ahova akartál. Mikor pedig megvénülsz, kiterjeszted kezeidet és más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod... hogy jelentse, micsoda halállal dicsőíti majd meg az Istent És ezt mondván, szólt néki. kövess engem.“ A tiszteletes úr pedig, miután végig gondolta magában Isten szent igéit, bement a templomba s leült a szószék melletti padba. Aztán a népek is mind bementek utána s leültek megszokott helyeikre. A szószék fölött ott állott most is a fiait vérével tápláló pelikán madár, mintegy örök jelképeként an* riak, bogy a drága Jézus saját vérével váltotta meg az ő bűnös felebarátait. A templomban minden olyan volt éppen, mint máskor. Sötét és kriptaillatu volt a kicsi templom. Erősen meg' tudtp fogni az odavitt lelkeket Hát még mikor a tiszteletes úr felolvasta a már kiválasztott igéket, mondván jó érces, majdnem feddő hangon. „Bizony, bizony mondom neked, mikor ifjabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Mikor pedig megvónülsz, kiterjeszted kezeidet, és más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod...“ Szabó Feri ott ült valahol egész hátul, a kijárat táján. Tekintetével feleségét kereste a homályos templomban, de csak azt látta, hogy az asszony erősen magú bah olíva, elmélyülve imádkozik. — Asszony! Gyere, menjünk innen! Félek! — akarta mondani s már kiáltani is akart, de érezte, hogy elveszett a hangja s ereje is. Az éjszakai álma kínozta, amikor megölte őt a Biblia-•• Próbált emlékezni álmára, de homályos volt az álom, mint egy gyermekkori sirás emléke. Egészen bósötétedett, amikorra vége lett a nagyszombatesti istentiszteletnek. A templomban már nem is látszott seiri- mi, csak a tiszteletes úr fekete palástos alakja emelkedett ki a fehér szószékből.; Hangja pedig úgy szólott Szabó Ferihez, mint halálos Ítélet. De vége lett a templomozásnak is » a nép kitódnlt papja után a sáros templomtérre. A pap mindenkivel kezet fogott s mindenkinek boldog felvirra- dást kívánt a szent húsvéti ünnepre. Már éppen el akart menni, amikor eszébe jutott: — Szabó Feri, szeretném megkérni egy szívességre. Fenn felejtettem a Bibliát a szószéken, hozza le nekem, nézegetnem kell még holnapra. — Szívesen, tiszteletes úr —■ mondta Szabó Feri, remegő hangon. — Csak nem fél bemenni a templomba, Szabó Feri, hogy úgy remeg a hangja? — Hát mitől félhetne az ember az Isten házában? Ugyan, ugyan, tisfctele;- tes úr. Várjon csak, azonnal hozom.. De még kettőt sem lépett a templom kövezetén, egész testében összeborzadt kongó lépteitől. A szószékre pedig már alig tudott felbaktatni. Mintha egy magas, magas hegyre kellett volna mennie, úgy elfáradt. Vette a Bibliát s meg indult véle le a szószék lépcsőin. — Istenem, ne hagyj el! — szakadt fel melléből egy hangtalan sóhaj.<• Már csak kettőt, hármat kellett volna lépnie, hogy kijusson a sötét templomból. De ebben a pillanatban, úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz megfogja kabátja szárnyát. Megfogja és nem engedi! — Halál! — Eressz el! — tört fel torkából a kiáltás, de senki nem hallotta, hiszen ki sem mondta. A tiszteletes úr pedig megunta várni. Visszafordult s belépett a templom ajtón. — Mért nem jön már, Szabó Feri? — Hova tűnt el, Szabó Feri? — Erre! Érré? Itt vagyok. De szavára csak egy galamb röpült ki a templomból feje fölött. Gyufát gyújtott. És a gyenge fénynél meglátta Szabó Ferit, amint ott fe küdt mozdulatlanul, holtan, az első templom pad előtt. Kabátja szárnya eg? szegbe volt akadva. A szegen koszorú is volt, egészen megsárgult koszorú- még nyári virágokból. Szabó Feri pedig jobb kezével gbi - esősen fogta a Bibliát, mint öngyilkos a fegyverét. S úgy tartotta a szívja. / f REGGEL: t | f^EEEETl VJS AG J 3 0 DÉLBEN: 1 MAGYAR ÚJSÁG
