Keleti Ujság, 1941. április (24. évfolyam, 74-97. szám)
1941-04-12 / 84. szám
19 4 1. H V $ V E T 23 A Keleti Újság pályázatának Lektori jelentés a Keleti Újság elbeszélés- pályázatára beérkezett pályamunkákról i. „Keleti Újság 1939 szeptemberében kiirt irodalmi pályázatok rendjén meghirdetett elbeszélés-pályázatra összesen —— szerzőtől ------- pályamunka érkezett a szerkesztőséghez. Megbízást kaptam e hatalmas kézirat mennyiség előzetes bírálatára h selejtezésére. Amint már a verspdlyásat és az egyfelvonásos ing játékpályázat ered ménjeinek kihirdetésekor utaltunk rá, a pályázatok anyagának lelkiismeretes feldolgozását, ha, közvetve is, súlyosan megakadályozták az időközben bekövetkezett rendkívüli történelmi állapotok s emiatt került sor az egyes pályázatok eredményeinek késedelmes kihirdetésére. . Az elbeszélés-pályázatra érkezett pályamunkák hatalmas száma — akárcsak a vig játékpályázat esetében — nincs arányban a minőséggel és a színvonallal■ A legtöbb pályamunkát az irodalmi és művészi követelmények lét minimumának színvonalúi sem kielégítő írástudatlanság jellemzi, nem. is szólván arról műfaj szempontjából a legtöbb szerző legfeljebb a napilapok mindennapos rovatának, az elsőhirnek, vagy legjobb esetben is a rajznak, vagy az életképnek színvonalát érték él. Rengetegen küszködnek a helyesírás legelemibb szabályaival, kezdetleges stílusuk és minden érdekességet nélkülöző témáik és banális előadásmódjuk valóban nagy türelmet és áldozatot igényéit a selejtezés szükséges munkájában. Minthogy a pályázók fele annyi áldozatot sem hozott, hogy könnyebben olvasható gépírásban küld je be pályamunkáját, a kézírásos pálya- müvei kisillabizálása is rengeteg idő- veszteséget okozott. A rendkívüli fárasztó és rengeteg türelmet igénylő munka eredményéképpen azonban mégis örömet okozott az, hogy a szinte reménytelennek ígérkező betüsivatagban néhány figyelemreméltó kézirat is akadt. Ezek, közül néhány minden bizonnyal kiforrott, rutinos kezű iró munkája, néhány pedig határozott elbeszélő készség, egészséges és magyaros stilus révén vált ki a többiek IcözűU néhánya pedig érdekes> vagy kedves témája hívta fal a. figyelmet. Ilyenformán a „Keleti Újság“ bírálóbizottságának tagjai elé a következő kéziratokat van szerencsém előterjeszteni, mint olyanokat, amelyek érdemesek a, tüzetesebb bírálatra: 1. A járásbiró, a börtönőr és komája, a rab- — Kecskeper az Avarban. — Pillantás Avasországba■ Három elbeszélés. Jelige: Avasország. 2. Csillagszetrm fogadósné. Jelige: Magasan repül a daru, szépen szól. 3- Nyár. — Jelige: Szól a kakas mér. 4. A kékitós ember. Jelige: Este van. 5. A gyeptár. — Jelige: Hasáét. 6. Illúzió. — Jelige: Riviéra. 7. Vérmedve. Jelige nélkül• 8. Zsák utca. — Jelige: Góbé. 9. Foltok. — Jelige: Erdély. 10. Kultúrintézmény. — Jelige: így ■volt. 11. Kémen Pál naplója. — Jelige: Tant pis. 12. Ki az űrt Jelige: Sors bong, nihil aluid. 13. Állástalan. — Jelige: Erdélyi sors14. Csinálmány. — Jelige: Reggel. 15. A zabolni csillag. — Jelige: Csillagvadász16. Somlyó. — Jelige: Éva. Kérem a bírálóbizottság tagjait, hogy a mellékéit kéziratokat átolvasva, szíveskedjenek véleményüket írásban leszögezve, döntésüket meghozni a dijak kiosztást szempontjából- jj FI NT A ZOLTÁN A Kelet' lliság elbeszélés pályázata bírálóbizottságának jelentése A Kríett Újság elbeszéléspályázatára beküldött pályamunkák tárgyilagos áttanulmányozása és mérlegelési arra a véleményre vezetett, hogy a pályázat eredménye nem kielégítő. Úgy látszik, hogy a pályamunkák mindegyikének van valami hiányossága. Ahol a tartalom, a mondanivaló értékes, ott az elbeszélő-készség gyarló; ahol meg folyamatosabb és kömiys- débb az íráskészség, ott a gondolatok szegények. Az egész pályázati anyagban viszonylag legjobbnak talált elbeszéléseknek is túlértékelése lenne, ha a Keleti Újság kitűzött díjait a bíráló bizottság annak rendje és módja szeriní odaítélné nekik. Azt javasoljuk, hogy a szerkesztőség adjon ki csökkentett összegű dijakat s ezeket a pályamunkákat ,,viszonylag“ legjobbaknak minősíteni, annak jeléül, hogy a Keleti Újságnak erre a lényegében országos jellegű irodalmi pályázatára a bírálók minden művészi szempontot kielégítő anyagot vártak. A bíráló bizottság tehát dicsérettel emeli ki a beérkezett anyagból a „Kecskekeper az Avasban“ (Jelige; Ava?ország), „Csillagszemü fogadósné“ (Jelige; Magasan repül a darn, szépen szól), „Kämen Pál naplója" (Jelige: Tant pis), „Állástalan“ (Jel i ige: Erdélyi sors), „Somlyó“ (Jelige: Éva), „Vérmedve“ (Jelige nélkül) eimü pályamunkákat s azt ajánlja, hogy azokat a szokásosnál magasabb tiszte- letdij mellett tegye közzé a Keleti Újság hasábjain s egyben belá+ása sze ríni állapítsa meg a tiszteletdijat Császár Károly, Finta Zoltán, Maksay Albert. Nyíró' József, Reményi!, Sándor Dlctérellel kilűhietetl pályaműnk**. Jelige* Avasország Kecskeper az Avasban Ír la : BéUány is'van (Batiz)» Zimbru Juon álnj Juon a Tőgyereszi iforkogyel Morárue-nak talán sohasem lett volna baja a törvénnyel, ha meg nem halt volna a felesége. Volt egy fejős kecskéje, amelyik ellátta családját bőven tejjel, a vízimalom árkában is volt bőven viz télen, nyáron a szomszédos Tálna-patakból s ez biztosította a család inálcliszt szükségletét. A malom ugyan n.em a Juoné volt, hanem egy bokotáné és Juon csak felében molnárkodott benne, de nem fizetett rá. Éldegélt belőle csendesen családjával és két gyermekük: a kis Juon meg i Parászka észrevétlenül felcseperedtek. A kis Juon beállt pakurárnak a boko- tánhoz s hétköznapokon, amíg a juhokat legeltette, vígan furulyázgatott. Vasárnap délutánokon pedig, amikor apja felváltotta, ő volt az első legény a dánéban, ahol a komencióra felfogadott cseterás mélabus nótájára táncolt a falu fiatalsága, Juonnak csak egyet kellett intenie, már is három lány is repült feléje ráncos szoknyájában. A kis Juont a magyar anyakönyvvezető Jánosnak irta be az anyakönyvbe, tanítója meg’ Jancsinak hívta, de már a bábom alai? ÎVînnak nevezték éí az | orosz hadifoglyok, a lányok Nneunak § becézgették, a nagyapja Onuenak sző í litgatta, a katonaságnál, a Regátban jjj Jón lett a neve, a dóm kolonel gyér- Ş? mekei, akinél Juon ordonánc volt, Jo- | nellé léptették elő, mig a gyermekek § bonja Jonikának édesgette, Parászka megmaradt Parászkának, | habár őt is Piroska néven irta be az anyakönywezető, ami rá is illett nagyon, mert úgy virult, mint a parlagi rózsabokor a vízimalom melletti domboldalon. A fecsorok, a legények, hamarosan fel is fedezték a viruló rózsát és Parászka szorgalmatosán fonta és varrta a kelengyéjét: ingnek, pendely- neb vásznat, vékonyszálut, kendőnek, törülközőnek vastagabbat, lepedőnek, zsáknak uégynyiistöst. Ezeket mind mindennapi használatra, de cifrábbnál cifrábbakat varrt és hímezett komakendőnek, páskatakarónak és tökmagos abroszokat asztalterítőnek, hogy ha Juon hazajön a katonaságtól, minden készen legyen és egy füst alatt tarthassák meg a kettős mintát, az övét, meg a Juonét. A baj éppen mégis ebből származott, mert édesanyja a fonalmosáskor meghűlt. szárazbetegséget kapott s amire Juon hazakerült, már ki is vitték a temetőbe. A temetés nagyon szén volt, mert ökör szekéren vitték, mint a nagygazdákal szokás, volt prédikáció, búcsúztató és koporsó letétel: punye- zsosz. ötször, mert 3z öreg Juon nem kiméit© a költséget. Persze ez mind nénzbe került, de az öreg Juon a fejős kecskét ígérte oda stóla fejében a pá- rintyének is. a gyiáknak is. a fatunak is. csak kérését teljesítsék, csak annyit kötött ki. hogy a kecskét hagyják nála, arnig másikat szerez. A pap. a kántor, a harangozó, egymás tudtán kiviil, mind a hárman elfogadták a Juon által felajánlott kecskét, de a potuána után, amikor a fél falu népe végigülte a hosszú tornácgerendát és elfogyasztotta a halotti tör ételeit és italait s amikor a gyászoló felek a g megmaradt ételeket és italokat minden i erényestől, amelyekben kifőttek, kitették a frissen hantolt sirra, megfeled- keztek a dologról és a kecske Jnonnál j? maradt. Letelt a negyvennapos gyászidő, megtörtént a gyászmise keretében a ţj páosz-emelés az elhunyt lelki üdvéért aj és lezajlott a második pomána is és a ţ család kévéje az összefogó, ölelő anyai kar hiányában bomladozni kezdett. Pomána után a fiatal Juon kereken kijelentette, hogy 5 nem várja meg, amig a kettős nuntára való pénz összegyűl, hanem megházasodik. Az öreg -Jpon el is ment vele leánykérőbe és büszkén jelentette ki a lányos szülőknek, hogy a fejős kecskét fiának szánta. A lányt odaígérték és oda is adták, meg is volt a lakodalom, a fiatal Juon odaköltözött apósához, de annak kevés volt a szénája s igy a kecske maradt az öreg Juonnál. Farsang első vasárnapján Parász- káért is megjelentek a peci torok s az öreg Juon óvatosan megsúgta nekik, hogy a kecskét Parászkának adja hozományul. Parászka lakodalma után a fiatalok «egymás ajkáról lopták a mézet és nem hiányzott nekik a kecsketej s igy a kecske maradt a helyén, az öreg Juonnál, ahol vidám mekegésével vigasztalgatta a bus özvegységre jutott magános Juont. Egy szép napon azonban, egy gyermektelen özvegy asszony ment a malomba^ egy véka máiét őrölni s Juon kerülő utón magyarázgatni kezdte neki. hogy milyen áldott jószág az „Ö“ kecskéje, milyen jó tejelő, milyen jámbor, hogy 5 azt annak adná, aki véget vetne az ő szomorú özvegységének s amikorra lejárt a garatban a véka máié, már meg is egyeztek s pár hét múlva a két özvegyből egy boldog pár lett, mind a ketten azon buzgőlkodtak, hogy melyikük tudná többször és gyorsabban feléleszteni a korábban bázasélet kihunyt parazsát, mint házasságviselt egyénekhez illik. A kecskének is kijutott a szeretet melegéből egy-egy félköpéce máléliszt alakjában, amit a fiatal háziasszony, mint a kecske uj tulajdonosa, esem pészgetett be neki az esteli és hajnali szürkületek idején a Juon tudta nélkül. Nagyböjt közepén a kecske két gidá- val ajándékozta meg Juonékat s azok olyan virgoncak voltak születésük percétől kezdve, mint valami Iskolás fink, mig anyjuk, mint valami szakállas ta- ritó, aggodalmas mekegéssel fejezte ki ros«zalását bobó u grand ozásaikon. Olyan nagy örömmadár szállott a Juon szivére erre a nem remélt szaporodásra, hogy vasárnap délután botért ogy pohár cnjkára a monopolos korcsmába és ottan is eldicsekedett vele, hogy az ő anyakecskéje két gödölyét, ellett. A sunyi bakter végighallgatta, ezt a dicsekvést és hiába fizetett neki is Juon egy decit a szekerikáből, a baktert mégis elöntötte a sárga sze- kerikából kiáramló sárga irigység éa végigharangozta a hírrel az egész falut. így történt aztán, hogy a legközelebbi csütörtöki törvénvnapon Juon már hat perbeidéző cédulával kezében jelent meg a primárián, mert a pap, a kántor, a harangozó, a fia, a lánya, a felesége, mindnyájan törvénybe idéztették a kecske miatt, sőt mi több, az uj asszony meglátva a sok idézőcédulát, a pertől való félelmében, összeszedte ruháit és amikor Juon nem volt otthon, elszökött a malomból, de a kecskére ő is bejelentette az igényét, mert az törvény szerint őt illeti móring fejében. amiért hadi Őzvegyi nyugdiját feláldozta a házasság oltárán, hogy Juonnak szomorú özvegységében vigasztalója ős késő vénségében gondviselője legyen. Amikor Juon, mint alperes megjelent, az .“rondán“ s meglátta a hat felperest, nem lenődött meg, csak szelíden mosolygott jobbra, balra. Kezet csókolt a papnak, kezet fogott a kántorral és a harangozóval, fiára, lányára, feleségére rá sem nézett s katonásan kihúzva magát állt meg a törvénybirák előtt. A bajusztalan, jogvégzetf- liesencás. fiatal jegyző, meg a komorszem öl dökü zsnrátok csak pislogtak a febérhaju. varkocsos primár felé, hogy vájjon lesz-e annyi esze. mint bölcs Salamonnak volt és megtalálja-e az igazság útját ebben a szerfelett nehéz perben. A „bgyiró“ egyenként szólította fel a felpereseket rang és rendszerint a paptól kezdve lefelé és amikor elhang zottak a vábdeszédek, amelyek mind azzal végződtek, hogy a kecske az övék és mert Juon nekik ugyanazt a kecskét ígérte s igy nyilvánvalóan csalást követett el. szemöldökével Jnonra intett, hogy védje magát, ahogyan tudja. Juon töredelmes vallomást tett. Beismerte. hogy mindegyik felperesnek igaza van, de épen azért, mert mind a hat felperesé nem lehet ugyanaz az egy kecske, a kecskét ő magáénak tartja, mert 5 csak magában van hattal szemben s neki van a legtöbb jussa hozzá. Mert: a pap. a kántor, a harangozó, hárman temetnek el egy halottat, neki meg egy magában kell viselni a feleséire temetési költségeit s még hozzá a gyászt is s az egyház emberei hárman vannak és nem is érzik meg a veszteséget. A szelíd lelkű pap csak elmosolyodott erre a védekezésre és igent bólintott a primár felé. Fiát és leányát csak egyszerű kéz- legyintéssel intézte el Juon s azzal a fogas ellenkérdéssel, hogy mondják meg neki szemében, neveltek-e már fel gyermeket, házasitottak-e már ki fin* és adtak-e férjhez leányt, temettek-e el apát, anyát s ha igen, akkor beszéljenek jogokról. A két fiatal: Jnon és Parászka megtört az érvek súlya alatt és elhallgatott. Az asszonynak pedig csak félvállról vetette oda, hogy szökött cselédnek nem jár fizetés. Az őszhaju primár ugyvannal felelt erre a beszédre, amire a zsurátok is he- lyeslőleg bólintottak s ezt látva, Juon nagy büszkén ő maga mondta ki az ítéletet: — Dom Nőtáras, tessék kiadni a ré- gyiát a kecskére az én nevemre, hogy ne legyen több vita, mert a kecske az enyém. A primár intett, de a bajusztalan jegyző nem* mozdult, mert nem értette meg jogvégzett fejével ezt a nagy igazságot. mire Jnon igy szólt: — Ne félj uram, dóm Notár, kiadhatod nyugodtan a régyiát, mert Zimbru Juon becsületes ember és nem maradt íi tósa senkinek. Az egyik gödölye a parintyéé, a másik a gyiáké és fatué fele-fele részben s husvétra el is viszem nekik idejében. A jövő évi szaporulat a fiamé, az ntána következő évi a lányomé és ha visszajön hozzám, az utánakövetkezők mind. mind az aszszonynak jutnak. — De hiszen, ha rédiát kap kend, eladhatja a kecskét és sohasem teljesíti ígéretét, veti közbe a bajusztalan jegyző. — Ne félj uram, Dom Notárus, nem adom én el sohasem, hiszen te magad is láthatod, mennyi ellenségem van .-*s nincs kire számítani és miből tem»; adnék el, ha meghalok.
